6. fejezet

A konyhából nevetés hallatszott ki, amikor beléptünk a házba az esős utcáról. Az előtérben levettük vizes kabátunkat, én pedig elfutottam száraz törölközőért, ugyanis (ismét) friss párként kihasználtuk az eső romantikus oldalát, és kéz a kézben sétáltunk haza Kate-ékhez. A garantált megfázás ellenére mindketten úgy gondoltuk, bizony megérte.
- Izgulsz?-kérdeztem Andrist, miközben törölni kezdtem vizes haját.
- A bemutatkozástól? Nem, dehogy! Ki mer rosszban lenni egy jövendőbeli ügyvéddel?
- Háát, éppenséggel Peter veled ellentétben, már elvégezte a jogot, és már ügyvédként dolgozik- arcáról lefagyott a diadalittas mosoly, és szemei tágra nyíltak.-Jaj ne, akkor kérdezgetni fog mindenfélét, hogy ezt tudom-e, hallottam-e erről az esetről, és nekem nemet kell mondanom az illendőség kedvéért, hogy vele szemben tudatlannak tűnjek, és lássák, felnézek az idősebbik generációra.
- Na gyere, majd meglátjuk túléled-e a vallatást!-elkezdtem húzni újdonsült barátomat a nappaliba, és arra a látványra léptünk be  a szobába, hogy öt felnőtt Gazdálkodj okosan!-t játszik, és éppen egy szobabútoron veszekszik. Andrissal csendben megálltunk az ajtóban: gondoltuk megvárjuk a nagyjelenet végét, de sajnos Kate észrevett minket.
- Szép estét fiatalok! Már haza is jöttetek?
- Igen, csak vacsorázni voltunk!-megfogtam Andris kezét, mire Kate jelentőségteljes pillantást villantott rám a gesztus láttán, majd elmosolyodott.
- Örülök, hogy megismerhetünk téged, Katherine vagyok, ő pedig a férjem Peter- mindketten kezet fogtak Andrissal, és az udvariassági körök lefutása, és az után, hogy a Tomlinson házaspárnak is bemutatkoztunk, a szememmel Louis-t kerestem, sikertelenül. Szóvá is tettem hirtelen eltűnését, mire Jules, Louis anyukája felkacagott, és egy 22 éves fiú büszke anyukájaként elmesélte, hogy a már egy ideje nagykorú fiának még vannak gyerekes vonási, mint például az, hogy nem szeret veszíteni, és éppen ebből a helyzetből menekült ki. Ekkor persze előkerült Louis-val való első találkozásom is.

- Az ikrek otthon elmesélték, hogyan viselkedett a bátyjuk a balettintézetben, ő pedig csak duzzogott, és olyanokat vágott közbe, hogy: „Nem is tántorodtam meg az ütéstől”, vagy „Nem pirultam el”- kár, hogy nem lehettem ott- csóválta fejét Mrs. Tomlinson.
- Sajnálom, hogy felpofoztam a fiát, de akkor nagyon felbosszantott!
- Jaj, ne szórakozz, Lou volt a hülye. Néha az 5 éves húgai értelmesebben viselkednek nála, sosem fog felnőni.

Miután kiveséztük a Tomlinson fiú esetét, elmesélték a szülei, hogy mit dolgoznak, és az ikrek és Sara barátságáról is szó esett, na meg a balettről.
- Egyszerűen tündériek a kis rózsaszín tüll szoknyácskáikban, ahogy a korlát mellett pipiskednek, és az alapállásokat tanulják! Órákig tudnám bámulni őket- álmodozóan sóhajtottam, majd Andris felé fordultam.-Ugye tudod, hogy a lányaink balettozni fognak.
- Hogy is felejthetném el, képzeljétek el négy éve, még össze sem jöttünk Hannával, már felsorolta a leendő gyerekeink a nevét. Még azt is megosztotta velem, hogy 10 évesen hányas lábuk lesz.
- Ez nem vicces-löktem meg őt-, akkor még a nagyon álmodozós korszakomat éltem.
- Ha ez a nem álmodozós, akkor milyen lehetett az álmodozós?-kérdezte komolyságot erőltetve magára Kate, de aztán kitört belőle a nevetés.
- Hát köszönöm szépen, látom összeszövetkeztetek ellenem, pedig Andris még csak egy órája van itt! Tudjátok mit? Megnézem inkább Sarát, hogy alszik-e már, ő biztos nem kekeckedik velem-elindultam fel az emeletre, és a lépcső közepéről is hallottam még a mentegetőzéseiket.

Amikor elértem Sara szobájához, halkan benyitottam, bedugtam a fejem, de csak egyenletes szuszogásokat hallottam. Korom sötét volt, csak a függöny szélénél sütött be a hold, az orromig sem láttam. Sara ágya mellett volt a sarokban egy fotel, amit nem lehetett látni, viszont őt igen, a hold fénye miatt. Lábujjhegyen odaosontam a sarokhoz, és leültem a fotelbe… ami már foglalt volt. Épp sikítani akartam, de egy kéz betapasztotta a számat.
- Nyugi, nyugi, csak én vagy az, Louis. Már találkoztunk!- most ettől komolyan nyugodtnak kéne lennem? Leordította a fejemet. Sötéten néztem volna rá, de a körülményeket tekintve ez nem volt megoldható.
- Ehhedelahamat!
- Nem értelek- gyorsan elkapta a kezét a számtól- most mond!
- Mondom, engedd el a számat! Te mit keresel itt? Mindenki azt hitte, hogy szépen leléptél.
- Bejöttem a lányokhoz elköszönni, mondták, hogy jöjjek be majd hozzájuk jó éjszakát kívánni, de még nagyon elemükben voltak, kalózosat játszottak, és amint látod, én voltam a túsz.
Most komolyan? Annyi esze sincs, hogy a másik kezével kiszabadítsa magát?
-…és mielőtt idiótának nézel, de miért is néznél annak, igaz? (Kár, hogy a gúnyt hallani, és nem látni kell). Szóval mielőtt ítélkeznél, elmondanám, hogy nem tudom magam kiszabadítani, ehhez olló kell.  A lányok nagyon összecsomózták ezt a kötelet, utána persze bealudtak, és nem volt szívem felébreszteni őket. (Ó, ez azért édes tőle, nem?) Megértem, hogy jó az ölemben ücsörögni, de nem hoznál inkább egy ollót?- erre egyből felpattantam, kitapogattam Sara kis asztalkáját, aminek fiókjában vannak az írószerei. Szerencsére nem is kellett sokat kutakodnom, és már adtam volna át Louis-nak az ollót, amikor is visszakaptam a kezem.
- Na, na, na. Nem tartozol te valamivel?
- Én, neked?-hitetlenekdett Louis- ne nevettess, nem is ismerjük még egymást, és már is tartozom neked valamivel? Ez azért túlzás, valljuk be.
- Én a helyedben nem lennék ebben annyira biztos. Semmi nem ugrik be… mondjuk… pénz, kutya, macska, bocsánatkérés?-próbáltam suttogva rávezetni a dologra.
- Ajj, muszáj?
- Igen, muszáj! Elég rosszul esett, hogy egy idegen kiabál velem, és azt mondja, hagyjam békén Sarát!
- De, én sem tudtam, hogy te ismered a lányokat!
- Nem is tudom, mondjuk megkérdezhettél volna, nem kellett volna egyből nekem esned!
- Halkabban, felébreszted a lányokat! Annyira túlreagálod, de legyen. Bocsánat. Ne haragudj, hogy kiabáltam veled, bár szerintem csak egy kicsit felemeltem a hangomat. Na, így jó lesz? Most már elengedsz?
- Bocsánatkérés elfogadva- letérdeltem, és nagy nehezen elvágtam a madzagot. Hű, a lányok nem végeztek félmunkát.- Mehetsz, szabad vagy.
- Köszönöm. Jössz te is lefelé?
Gyorsan nyomtam egy puszit Sara homlokára, és megsimogattam a haját, majd elindultam a jómadár után. Már majdnem elértük a lépcsőt, amikor Louis hirtelen megfordult.
- Egyébként Louis Tomlinson-nyújtotta a kezét.
- Hanna Garai.
- És a lányok bébiszittere, akit le kéne csukni mások testi épségének a veszélyeztetéséért.
- Maradjunk csak a Hannánál. Megérdemelted.
- Legyen-sóhajtott lemondóan. - Megérdemeltem. És mi szél hozott téged Angliába? Ne érts félre, nem mintha bánnám, ha az egy négyzetkilométerre jutó szép lányok száma nő, csak érdeklődöm.
És a szokásos csajozós duma beindult. Hurrá. Visszavágni már nem tudtam, helyettem megtette Peter, aki éppen jött fel a lépcsőn.
- Louis, én a helyedben odafigyelnék, mit mondok, ugyanis Hanna barátja lent van a nappaliban, és alig fért be a kétszárnyú ajtónkon! Most nem úsznád meg egy pofonnal a szemtelenséged!
- Mi? Még egy hónapja sem vagy itt, és máris bepasiztál?-fordult felém Louis felháborodottságot imitálva, majd vissza Peterhez.-Neked nem az lenne a feladatot, hogy megvédd a hóhányó alakoktól?
- Éppen ezt teszem fiam!-veregette meg Louis hátát.- Éppen ezt teszem!
Mielőtt Peter bement a hálószobájukban, még hátrafordult, és rám kacsintott.