4. fejezet

- Megjöttünk!- kiabáltam be a nappaliba, miközben segítettem levenni Sara kabátját.

Dühöm nagy része már elpárolgott a hazaút alatt, de Sara tudta, hogy jobb ilyenkor engem békén hagyni, és csak szorongatta a kezemet.

- Sziasztok! Hallottam Hanna, összefutottatok Louis-val- mosolygott Kate, miközben kijött elénk az előtérbe, és adott Sarának egy puszit.  Kitől hallotta, és mégis ki ez srác, hogy már ide is elért a kis incidensünk híre? Nem értettem semmit, de reméltem, hogy pótanyukám hamarosan segít tudatlanságomon, ami meg is történt:

- Anyukája most hívott telefonon, és persze elnézést kér a kisfia viselkedéséért - a „kisfia” szó említésekor meg akartam jegyezni, hogy nem is annyira kicsi, de most kíváncsibb kedvemben voltam, mint kioktatóban.

- Ki is ez a „kisfiú” tulajdonképpen?- ültem le a Smith kisasszonnyal a konyhában, Kate pedig innivalót töltött nekünk. A balett órák igencsak fárasztóak…

- Ez elég hosszú lesz, de megpróbálom lerövidíteni. Szóval Louis Tomlinson itt lakik a szomszéd utcában, a szüleivel nagyon jóban vagyunk, ők fognak átjönni hozzánk vacsorára hétvégén. Ő az ikreknek a bátyja, akikkel Sara táncra jár-mondta Kate, én pedig vártam a folytatást, de az csak nem jött.

- Értem… vagyis nem. Elég paranoiásnak tűnt az intézetben…- próbáltam enyhén utalni Louis kitörésére. Kate még mindig csak mosolygott és csóválta a fejét.

- Te még nem hallottál a One Directionről, igaz?- megráztam a fejem válaszként, nem akartam félbeszakítani. - Honnan is tudhatnád kik ők. Louis öt gimis barátjával létrehozott egy bandát olyan három-négy éve. Miután leérettségiztek semelyikük nem ment el továbbtanulni, hanem a szülőkkel való hosszas veszekedés után kerestek munkát maguknak, és azóta dolgoznak, hogy ki tudják adni az albumukat. A városban mindenki ismeri őket, szinte minden rendezvényen fellépnek. Mára ők lettek a helyi szívtiprók, a város hősei, és hatalmas a rajongótáboruk, persze kisvárosi léptékkel mérve. Gondolom észrevetted, hogy Lou kinézetre sem utolsó, és a többiek sem maradnak le mögötte- úgy szerettem Kate-nek ezt az oldalát. Szerette a férjét, de lehetett vele őszintén beszélni fiúkról, szerelemről, bármiről. - Ami pedig a ma történteket illeti…. említettem, hogy eléggé odavannak értük a lányok, amit egyáltalán nem bánnak a srácok, szeretik, hogy körül vannak ugrálva, de néhány lány néha túl messzire megy, és Lou ma csak…

- … a húgait akarta megvédeni. De hát honnan tudhattam volna ki ő?

- Persze, hogy nem tudhattad, ne emészd magad Hanna! A hétvégén úgyis jönnek, és akkor megbeszélheted Louis-val- simogatta meg a hátamat bíztatásként Kate, de a hétvége említésekor eszembe jutott Andris.

- Most, hogy említetted… pénteken, ha lesz hely valamelyik gépen, idejön a volt barátom, hogy végre tisztázzuk a kapcsolatunkat.

- Csak nem Andris?- kérdezte meglepve Kate, ugyanis már meséltem neki arról a négy évről, amit együtt töltöttem vele.

- De-de…. –próbáltam elrejteni a mosolyom, miközben elindultam a szobám felé, de nem igazán sikerült.

Estére viszont kicsit felébredtem az álomból, és eszembe jutott a sok veszekedés, a sok „hagyj végre békén” telefonhívás, és az sem segített túl sokat, amikor meghallottam Taylort a rádióban:  We Are Never Ever Getting Back Together…

„Nem fogok vele kibékülni. Nem fogok vele kibékülni.” Ezt mantráztam, miközben megterítettem a vacsorához este. Éppen a szalvétákat hajtogattam, amikor Kate jött be a konyhába egy fotóalbummal a kezében.

- Jules, Louis anyukája ezelőtt áthozott pár fényképet a tavaszi vásárról, ahol a fiúk is felléptek. Nézd, ezen egész jól látszanak- mutatott egy képet, amin öt fiú volt a színpadon. Mind a „nem rugdosnám ki az ágyamból” kategóriába tartoztak, és elismerésem jeléül csak bólogattam, és eszembe jutott, hogy Kate mit mondott délután.

- Nem úgy volt, hogy Louis öt másik fiúval állt össze bandába? - kérdeztem homlokráncolva.

 Kate felkapta a fejét, arcán zavar futott át, keze megmerevedett az album lapozása közben.

-Látod, már számolni sem tudok- erőltetett magára egy álmosolyt Kate, majd gyorsan becsapta az albumot, és sűrű mentegetőzésekben elment megnézni Sarát.

Másnap Mrs. Summers-nél vártam az ebédemre, amikor eszembe jutott a pár héttel ezelőtti jelenet.


Két héttel korábban

-Mit hozhatok?- egy szőke hajú pincérlány vette fel a rendelésemet. Nem voltam itt régóta, de őt még nem láttam. Elég későn reggeliztem, így úgy döntöttem, ma csak levest eszem, és rendeltem egy tányérral az aznapi menün szereplő paradicsomlevesből. Az első naptól kezdve a pultnál foglaltam helyet, Mary is mindig szívesen látott, és rajtam kívül még elég sokan voltak, akik szinte minden nap itt ebédeltek, úgyhogy pár emberrel már beszélő viszonyban voltam, és tudtam, hogy ki szereti a tésztákat, és ki fog kifordulni az ajtón egyből, ha megtudja, hogy hal a főétel. Így ma is a pultnál ültem, néhányakkal váltottam pár szót, hogy hogy vannak, de aztán Mrs. Summers és a szőke lány beszélgetése vonta el a figyelmemet, aminek akarva, akaratlanul is a fültanúja voltam.

-Még mindig semmi hír a barátodról, kedvesem?

-Nem Mary, sajnos nincsen- a lányon látszott, hogy elég kényelmetlenül érinti a téma, és gyorsan ki is mentette magát.

-Szólok a szállítóknak, hogy hozzanak még zöldséget- ezzel felkapta a telefont, és elvonult konyhába.

Mrs. Summers gondterhelten sóhajtott egyet, majd felpillantott, nekem pedig nem sikerült elég gyorsan elkapni a tekintetemet, így észrevette, hogy figyelem.

-Elnézést, én nem akartam hallgatózni-mentegetőztem, és éreztem, hogy elpirulok.

-Tudom, tudom angyalom. Ezt a rövid beszélgetést még jó sokszor fogod hallani, ebben biztos vagyok-csóválta a fejét Mrs. Summers.

Ebben a pillanatban jött ki a konyhából a szőke pincérlány a levesemmel, így már nem volt lehetőségem megkérdezni Maryt, hogyan is értette utolsó mondatát.