Sziasztok Srácok!

Azoknak üzenem, akik néha-néha idetévednek, hogy változtattam a taktikámon, és először inkább megírom az egész történetet, utána rakom fel a részeket! Megpróbálom minél hamarabb befejezni a HIMYF-t, még a vizsgaidőszak előtt!
Addig is legyetek jók, mindenkinek nagyon szép telet kívánok!

Dóri

ui.: Köszönöm J.-nek, hogy meghallgat, elolvas, ötletet ad! :)

3. fejezet

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késtem, nem magyarázkodom, egyszerűen lusta vagyok. Ismét köszönöm azoknak, akik benéztek, a véleményeknek még mindig nagyon örülnék, de most már lehet nyomkodni a tetszik, nem tetszik gombokat is! Jó olvasást, szép utolsó nyári heteket! :) A hibákért elnézést, nyugodtan jelezzetek, ha találtok!

Dóri

ui.: Hálás köszönet Edcunak. Mindenért.

Egy héttel később éppen elindultam megvásárolni a hozzávalókat a vacsorához, amikor csörgött a telefonom. Meglepettségemben felszaladt a szemöldököm. Nem, ez nem lehet. Biztos csak képzelődöm. Becsuktam a szemem, megráztam a fejem, majd újra ránéztem a képernyőre: Andris. Figyelmen kívül hagytam a további csörgést, és visszatettem a zsebembe a készüléket.

Az üzletben nem sokat láttam a könnyeimtől. Minden összemosódott egy nagy pacává. Miért pont most kell keresnie? Miután kidobott, lassan fél éve, nem beszéltünk. Biztos megint eszébe jutottam, vagy valakitől véletlenül megtudta, hogy nem vagyok otthon. Valakitől... a homlokomra csaptam, amikor eszembe jutott, ki az, aki nem tudja tartani a száját, annak ellenére, hogy feleskettem, ne mondja el Andrisnak, hogy Angliába jövök.

Gyorsan kibányásztam helyéről mobilomat, és egyből tárcsáztam Bálint számát. A második csörgés után fel is vette:

- Hanna, ne haragudj, most nem tudok beszélni, suliban vagyok-suttogta.

- Pedig beszélni fogunk, mégpedig azonnal. A „ne mond el Andrisnak, hogy hol vagyok, melyik részét nem értetted”? – kiabáltam mérgesen. A vonal másik végén pár másodperc csend volt, majd kisebb dulakodást hallottam.

- Bálint, élsz még?

- Szia, Puszedli- Puszedli. Visszahangzott a fejemben. Puszedli.

- Andris? Te… te meg mit keresel... te jó ég le kell ülnöm- ülőalkalmatosság híján inkább csak nekidőltem a bevásárlókocsimnak. Te meg mi  a fenét keresel Pesten, Bálinttal az egyetemen? Tudtommal nem ott tanulsz- mondtam zavarodottan.

- Átjelentkeztem. Úgy gondoltam, hogy így hozzád is közelebb lehetek.

- Hát ez nem jött össze- gúnyolódtam.

- Igen, kedves barátom előbb is szólhatott volna, hogy egy másik földrészre repültél…

- De még Európában vagyok.

- Akkor is, gyakorlatilag  tenger választ el minket egymástól.

- Tévedsz. Léna, és az az egoista éned választ el minket egymástól. Figyelj, hagyjuk ezt jó. Így is sok lesz a számlám! Nem akarok veled veszekedni, ha hónapokkal ezelőtt nem volt fontos ez a beszélgetés, akkor most sem az.

- Még hogy nem fontos? Te voltál az, aki otthagyott engem a Bazilika előtt, nem én! Te voltál az, aki lecserélte még a telefonszámát is, csak azért, hogy véletlenül se érhesselek el. Amikor pedig megszereztem az új számodat, nem voltál hajlandó felvenni a telefont. Te jó ég, egyszer még a lépcsőtökön is aludtam!

- Azt persze kihagytad a kis történetedből, hogy mielőtt ismét elkezdtél teperni utánam jártál azzal a …. vááááá, ezt most muszáj volt? Nem hiszem el, hogy képtelenek vagyunk értelmes emberek módjára lezárni a kapcsolatunkat.

- Hanna, kérlek, beszéljünk! Amikor megtudtam, hogy elmentél, egyszerűen nem tudtam aludni, enni. Semmit! Hiányzol! Emlékszel még ránk? Mi vagyunk azok, Hanna és Andris, akiket semmi nem tud szétszakítani.

- De igen. Szét tud, és azok mi vagyunk. Te és én. Elcsesztük, és a múltat semmi nem tudja megváltoztatni.

- Kérlek. Csak, adj egy esélyt, hogy beszélhessünk- fogta könyörgőre a dolgot. Han, négy év! Az a négy év, amit együtt töltöttünk nem tűnhetett el nyomtalanul. Kérlek, beszéljük meg.

- Ne haragudj Andris, de egy kapcsolatot nem lehet letisztázni telefonon, vagy skypon- ráztam a fejemet, amit persze ő nem láthatott.

- Hétvégén odarepülök! Na, mit szólsz?-kérdezte lelkesen volt barátom.

- De az nagyon drága lenne, ezért ne gyere ide-próbálkoztam, de tiltakozásom elég gyengére sikeredett.

- Még mindig nem érted? Nekem te vagy a mindenem. Hülye voltam, azt hittem mással nem lesznek problémák és..

- Rendben-sóhajtottam-, akkor nézek neked valami olcsó helyet. Mikor tudsz jönni?

- Pénteken délután még gyakorlatom van, de este már akár mehetek is. Úgy jó?

- Persze, csak aztán meg ne bánjam...-felnéz

- Ígérem, nem fogod!- hallottam a hangján, ahogy mosolyog.

- Remélem is! Akkor majd még megbeszéljük a részleteket. Visszaadnád kicsit Bálintnak a telefont?

- Óhajod számomra parancs!

- Igen Hanna? Itt vagyok- szólt bele a telefonba Bálint.

- Most örülsz? Iderepül- próbáltam közömbös lenni, de mivel elég jól ismert, kihallott a hangomból némi izgatottságot.

- Még szép, hogy örülök! Titeket egymásnak teremtettek, nem lehettek olyan hülyék, hogy ezt pont ti nem veszitek észre!-olyan jól ismertem barátomat, hogy tudtam, most hevesen kalimpál a kezeivel.

- Jó, még… gondolkodom kettőnkről. Na most le kell tennem, ti pedig jobb, ha visszamentek órára, gondolom kilógtatok….

- Úgy van, ismersz, mint a rossz pénzt! Na, akkor majd még beszélünk! Légy jó, Puszedli!- azzal barátom letette a telefont.

Mindig kigúnyolt, mert Andris így hívott. Szerintem aranyos, nem? Hát igen, a szerelem elveszi azember képességét a racionális gondolkodásra.

Miután nagy nehezen befejeztem a vásárlást, hazamentem, de egyből indulnom is kellett Saraért a óvodába, ahonnan egyenesen rohantunk balett órára. Mindig megvártam az intézet előtérében a többi szülővel, míg végez.

Sara fáradtan esett ki az öltözőből, miközben két másik kislánnyal csacsogott, akik történetesen ikrek voltak.

- Lányok, ő Hanna- mutatott be nekik.

- Szia- mondták egyszerre, szégyenlősen húzogatva a szoknyájuk szélét.

- Sziasztok, hát ti….- kezdtem volna bele, de sikításuk közbevágott.

- Louiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiis!

- Hol vannak az én kis tündérkéim?- kérdezte miközben megölelte, és felkapta őket.

- Louis, annyira hiányoztál!

- Nekem is!

- Ti is lányok- és láttam a szeme sarkában egy könnycseppet, mire elfordultam, ugyanis képtelen vagyok nézni, ahogy egy fiú sír. Nem azért, mert nem szeretem, ha sírnak, hanem mert nem tudtam vele mit kezdeni sosem. A ’Jaj, nyugi’, és a ’ne sírj’ általában nem segít. Lerakta a lányokat, és Sara felé fordult.

- Te is hogy megnőttél- ölelte meg őt is a srác, mire kis védencem vigyorgó arccal, pirulva, viszonozta azt, amit nagyon csodáltam, ugyanis nem volt ilyen közvetlen idegenekkel, ezért arra következtettem, hogy jól ismerik egymást.

Gondoltam bemutatkozom, nem álldogálok bambán mellettük. Rátettem Sara vállára a kezem, amikor Louis hirtelen elrántotta őt tőlem, és az ikreket is a karjai alá vonta.

- Adok neked aláírást bárhova vagy csinálhatsz rólam képeket, de a lányokat hagyd békén!- az utolsó szavakat szinte köpte, szeme mérgesen villant.

- De én csak- kezdtem magyarázkodásba, először megijedtem a reakciójától, de amikor folytatta, bennem is felment a pumpa.

- Akkor, ha nem akarsz semmit, kérlek, menj ki a balettintézetből, egyáltalán honnan tudtad, hogy…- befejezni már nem tudta mondandóját, ugyanis kezem magától megindult, és hangos csattanással landolt Louis arcán, aki csak hápogni tudott. Nem ütöttem nagyot, de ahhoz éppen elég volt, hogy észhez térjen.

- Ezt meg miért kaptam?- nyögte ki végre.

- Lányok, szerintetek megérdemelte?- kérdeztem az említetteket karba font kézzel.

- Igeeeen!- kiáltották egyszerre.

- Helyes. Sara, légy szíves köszönj el a lányoktól, kint megvárlak- sarkon fordultam, és elindultam a kijárat felé.

Remélem tetszett, ha itt jártál, kérlek hagyj valami nyomot magad után!

2. fejezet

Sziasztok! Újra itt! Meghoztam a következő részt, a hibákért elnézést, nincs bétám, és így nem tudok mindent kijavítani.

Az ötlet az Így jártam anyátokkal c. sorozatból van, amit nagyon-nagyon szeretek, innen jött a cím. Bár az én történetem nem lesz annyira ferge-mostfigyelj-teges, de azért próbálkozom! :)


Jó olvasást!


Végül úgy döntöttem a ház körbejárását elhalasztom későbbre, és inkább leültem összeírni a tanulnivalókat. Elhatároztam, ezt az évemet most nem fogom elrontani. Van egy álmom, hogy orvos legyek, és csak rajtam múlik. Rajtam múlik, mennyit tanulok, mennyit gyakorlok, mennyi időt szánok a könyvek fölött való görnyedésre, és mennyit lustálkodásra. Szépen felosztottam hetekre az anyagot, és beiktattam az ismétléseket is, amiket szívesen elhagynék, de sajnos nem lehet.
Tíz óra volt, mire végeztem a rendszerezéssel, és nagyjából átnéztem a mai anyagot: Heterociklusos vegyületek… hurrá. Nem éppen egy Zoey görbe utakon…

A szobám az emeleten volt, és elindultam lefelé a lépcsőn, amikor észrevettem, hogy a lépcső melletti beugróban van egy ajtó. Megpróbáltam kinyitni, de zárva volt. Nem különösebben foglalkoztatott a dolog, biztos a padlásfeljárót rejtette.
Mivel a lelkiismeret furdalásom furcsán erős volt, filmnézés helyett a délelőtt további részét a biosz könyvem bújásával töltöttem. Az idő hamar elrepült, már fél egy volt, amikor elkezdett korogni a gyomrom. Kate tanácsát megfogadva a konyhaszekrény mellett lévő tábláról levettem a nekem készített, rögtönzött térképet és megkerestem rajta Mrs. Summers éttermét.

Kilépve az utcára éreztem a vízcseppeket az arcomon, így visszafutottam gyorsan egy esernyőért. Az út a célig nagyon rövid volt, közben egy játszótér mellett mentem el. Amikor beléptem a helyiségbe finom illat csapott meg, de hirtelen megtorpantam a bejáratnál, mi van, ha nem ismerem meg Mrs. Summerst? Ám problémám hamar megoldódott, amikor a pult mögött egy ősz hajú hölgyhöz tartozó, nyugodt tekintettel találtam szembe magam.

- Jó napot kívánok, Ön Mrs Summers? - kérdeztem halkan.
- Igen, kedveském, miben segíthetek?
- Háát… én Hanna Garai vagyok, és a szomszéd utcába lévő Smith családnál fogok lakni ebben az évben, én leszek Sara bébiszittere.
- Ó igen, Kate mesélt rólad. Hogy tetszik eddig a város? Vagy még nem volt idő körülnézni? kérdezgetett az idős hölgy, miközben poharakat törölgetett.
- Sajnos nem, a hétvégén megyünk el egy nagyobb felfedezőtúrára, addig pedig maradok a környéken –mondtam miközben leültem az egyik székre a pult közelében, eddig ugyanis ácsorogtam.
- Biztosan csak akkor érnek rá Peterék. Nagyon sokat dolgoznak, nem is értem, hogy tudnak ennyit foglalkozni Sarával. Azért régen könnyebb volt nekik…- sóhajtott, majd zavartan folytatta- mármint, amikor még Kate nem ment vissza a munkába. Jaj, mennyit csacsogok, mit hozhatok neked? Levest is, vagy csak főételt? Nagyon finom gombakrémlevest csináltunk Teddel, ő segít nekem.
- Ó, az tökéletes lesz. Nagyon szeretem a gombát. Otthon apukám mindig szokott szedni, és vagy levest csinált belőle, vagy kirántja- az otthon gondolatától kicsit elszontyolodtam, igaz, eddig minden nap beszéltem a szüleimmel, de azért az nem ugyanaz.
- Tényleg, milyen buta vagyok, azt el is felejtettem megkérdezni, hogy honnan jöttél- Mrs. Summers arca felragyogott a kíváncsiságtól.
- Magyarországról, most érettségiztem, és úgy alakult, hogy egy évig kijöhetek nyelvet tanulni, és egy kis pénzt keresni.
- Szép a kiejtésed, csak egy kicsit kell még rajta csiszolni. Nagyon szívesen segítek, bármikor gyere át nyugodtan, és annyit beszélgetünk, hogy pár hónap múlva már azt sem fogják tudni megmondani, hogy melyikünknek vannak magyar felmenői- nevetett fel erre Mrs. Summers.
- Az nagyon jó lenne, szaván fogom-mosolyogtam rá.
- Rendben, de most edd a levesedet, még kihűl!

Az ebédemet megpróbáltam kifizetni, de Mary (Mrs. Summers megesketett, hogy ezen túl a keresztnevén szólítom) nem engedte, azt mondta Kate-ék számlájára kell írnia, már előre megbeszélte velük.
Hétfő délutánra már két anyapótlóval is rendelkeztem, úgy éreztem nem most lesz alkalmam elkezdeni drogozni, és csuklót felvagdosni… Na, jó ez csak vicc volt, és elég gyenge.



Délután, mielőtt megérkezett megérkezett a Smith család, beszéltem egy kicsit a szüleimmel skype-on, majd Sarának uzsonnát készítettem, a szülei pedig még elvonultak a dolgozószobájukba.
Este megcsináltam a vacsorát, lefektettük a kis törpillát, utána pedig Kate-ékkel leültem a nappaliba megbeszélni a napunkat. Ez így ment minden este, szinte már rutinná vált. Peter gyakran kibontott egy üveg bort, és a hetek előrehaladtával egyre komolyabb témák kerültek elő.

- Te jó ég Hanna, mióta is vagy már nálunk? Öt hete? Mintha csak tegnap jöttél volna –rázta a fejét Kate.
- Ne is mond! Még fel sem fogtam igazán, hogy most itt élek.
- Majdnem elfelejtettem- ült fel hirtelen a Smith anyuka fekvő helyzetéből-, szombaton átjön hozzánk vacsorára egy család, akikkel nagyon jóban vagyunk, segítek neked főzni, ketten csinálunk valami finomat- kacsintott rám.
- Rendben. Mi is van ma? Kedd, akkor még rengeteg időnk van összeállítani a menüt- csillant fel a szemem, ahogy magamban elkezdtem azon gondolkozni, vajon milyen húst süssünk.
- Nem kell ám valami nagy dologra gondolni, elég jóban vagyunk velük ahhoz, hogy ne kelljen kirakatcsaládot játszanunk. Én valami csirkére gondoltam, körettel és salátával, azt mindenki szereti.
- Hm. Nekem teljesen jó, de most megyek lefeküdni, ki kell pihennem magam, Sara ma nagyon lefárasztott. Gyakoroltam vele a nappaliban- sóhajtottam-, és igaz, hogy régebben belekóstoltam a balettba, de már öreg vagyok ehhez- nevettem, és elindultam az emeletre- Jó éjszakát, holnap találkozunk!

Sara egy héten háromszor balettre járt, és mivel nagyon maximalista kislány volt, ha valami nem sikerült neki az órákon, néha otthon gyakorolt, befogva engem is, és javítgatta a mozdulataimat. Persze ezekből a „kemény” edzésekből az lett, hogy a kanapén fetrengtünk, és egymást csikiztük.

Egyszer egy ilyen rögtönzött balett-délutánon holtfáradtan pihegtünk a szőnyegen.

- Na Prücsök, kifáradtál?- Sara felkapta a fejét, és hatalmas barna szemeivel csak bámult rám- Valami rosszat mondtam? Nem szeretnéd, ha Prücsöknek neveznélek? Ne haragudj, ezentúl akkor….
- Nem!- vágta rá azonnal- Én örülnék neki- sütötte le a szemét félősen.

Sokat gondolkodtam rajta aznap este, hogy mi történhetett ott a szőnyegen, de nem tudtam rájönni.








25 évvel később

- Apaaaaaa, nem lehetne, hogy inkább te meséled el, a srácokkal mindjárt elalszunk- dőlt hátra legidősebb fiam a szőnyegre.
- Héjj, beszélj a magad nevében, én nagyon is élvezem anya beszámolóját-tiltakozott kislányom.
- Hát persze, hogy élvezed, mert lány vagy! De mivel mi fiúk hárman vagyunk, te meg egyedül, így le vagy szavazva.
- Gyerekek fejezzétek be!- szóltam rájuk- Ti akartátok tudni, hogy találkoztam apátokkal, akkor ne nyafogjatok. Most szeretnétek hallani az egészet vagy nem?
- Na, akkor folytasd gyorsan anya, kérlek.

Hát ez lenne a második fejezet, remélem tetszett! J Örülök, hogy benéztél, megköszönöm, ha írsz véleményt! 

:)


Puszi

1. fejezet

A gépen rettenetesen izgultam, egyszerűen nem tudtam már mit kezdeni magammal. Pedig újságot, könyvet is vittem magammal.
Végre valahára megérkeztünk Londonba, ahol már várt rám a család, akinek a kislányára vigyázni fogok. Üzletember szülők öt éves kislánya.. Gondolom, tudjátok mit vártam. Egy elkényeztetett, dundi, rózsaszín vattacukrot. Ám a szülők mellett egy vékonyka, barna hajú tündérke lépkedett egyik lábáról a másikra. Szerelem volt első látásra. Odamentem hozzájuk, bemutatkoztam, ők pedig kedvesen érdeklődtek az utamról.
Amikor odaértünk a házukhoz, körbevezettek, megmutatták a szobámat, mely Sara kuckója mellett volt, és amelyhez külön fürdőszoba is tartozott. Megvacsoráztunk, utána pedig leültünk megbeszélni, hogy a héten mi lesz a teendőm. Ekkor történt az első meglepetés.
Nem az én feladatom volt felébreszteni Sarát, mindig Kate és Peter csinálta ezt. Nekem csak a reggelit kellett elkészítenem, és beraknom az ovis táskájába. Ők vitték el óvodába is, tehát az egész délelőttöt otthon tölthettem tanulással, amiért nagyon hálás voltam, ugyanis tudták, hogy még szeretnék jelentkezni jövőre egyetemre. Délután viszont nekem kellett elmennem elé az oviba, meguzsonnáztatni, majd levinni a közeli parkba játszani. Estére én csináltam a vacsorát, de mivel szeretek sütni, főzni, ez nem okozott problémát.

Miután elbúcsúztam a Smith családtól, nyugodtam feküdtem be az ágyamba, megköszöntem Istennek, hogy hozzájuk kerültem.

Reggel hétkor keltem, hogy elkészítsem Sara szendvicsét.
- Jó reggelt Hannah! – köszönt Kate.
- Á, jó reggelt, mindjárt készen vagyok!
- Nem kell sietni, még van időd! Hogy aludtál? Nem túl kemény az ágy?-aggodalmaskodott.
- Dehogy, nagyon jó! Egyből elaludtam, furcsállottam is.
- Akkor jó, örülök. Mit szólnál hozzá, ha a hétvégén megmutatnánk neked a várost? Míg nem ismered, ne nagyon kószálj egyedül. Ha elfogadod a tanácsomat, maradj a környéken, majd szombaton körbevezetünk téged Peterrel és Sarával, akkor utána már bátrabban engedünk el téged. Jaj, ne haragudj, nem szeretnék feletted anyáskodni, de még nem szoktam meg a gondolatot, hogy egy nagykorú lány is fog lakni velünk, én még csak az 5 éves anyukák szintjén vagyok- mosolygott.
- Ó, nagyon jólesik a törődés, tényleg! Hálás vagyok érte!
- Ne butáskodj, te vigyázol Sarára, mi pedig egy kicsit rád. Tudod, mi nem azért fogadtunk fel bébiszittert, mert nem foglalkozunk eleget a lányunkkal. Szerintem nagyon fontos, hogy a veled egykorúak kicsit kiszakadjanak a környezetükből, és megtanuljanak egy kis önállóságot. Így jött az ötlet, hogy külföldről fogadjunk valakit. Persze az sem utolsó szempont, hogy a férjemmel így gyakrabban elmehetünk valahova- pirult el a családanya.
- Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg, amit értem tettetek!
- Még ne hálálkodj. Úgy döntöttünk, hétfőnként te kelted ezentúl Sarát- mondta, majd elindult kifelé a konyhából a kávéjával, de még visszafordult- mellesleg utálja a hétfőt az én édes lányom!
- Jaj, akkor jobb lesz felkészülnöm!- nem bírtam elrejteni a mosolyomat, már ekkor tudtam, hogy Kate-tel nagyon jól kijövünk majd egymással.


- Jó reggelt!- köszönt Sara álmos hangon, és leült az egyik konyhaszékre. Azt hiszem, soha nem fogom tudni megszokni majd ezt az édes hangot.
- Szia! Önthetek neked valamit? Tejet, narancslevet?
- Egy kis tejet kérek szépen- nyöszörögte, miközben a fáradtságot próbálta kidörzsölni a szeméből.
- Tudod, sajnálom a kiejtésemet, még meg kell szoknom a nyelvet- mentegetőztem, miközben elindultam a hűtő felé.
- Nekem tetszik! Mindig lehet rajta mosolyogni!- nézett rám kicsit felélénkültebben.
- Hát köszönöm szépen…- tettem csípőre a kezem, és felvont szemöldökkel bámultam rá.
- Oó… most akkor nem kapok a szendvicsembe sajtot?- erre egyszerűen nem tudtam mást reagálni, kirobbant belőlem a nevetés.
- Hihetetlen vagy! Miután megittad a tejet, megmutatod nekem a szobádat? - kérdeztem reménykedve Sarától.- Még nem is láttam rendesen.
- Persze gyere, megmutatom!-állt fel a kisszékéről, s magával húzva kirohant a konyhából, közben majdnem felborítva Petert.
- Héjj, vigyázzatok lányok- ugrott félre az utunkból.
- Sajnálom –mondtam hátrafordulva, de Sara sürgetett, szóval nem tudtam már mást mondani.


Elállt a lélegzetem. Gyönyörű volt. A falak halvány sárgák, a bútorok fehérek voltak, a plafon pedig kékre volt festve, és pillangók lógtak le róla. A szőnyeg zöld volt, mintha fű lenne.
- Gyere, feküdjünk le a szőnyegre!- utasított a kisasszony.
Engedelmeskedtem a „parancsnak”, és ledőltem mellé.
- Nézd, így olyan, mintha az ég lenne felettünk. Amikor Vele szeretnék lenni, akkor mindig idefekszem- a végén már csak suttogatott, de minden egyes szót értettem.
- Kivel Sara- nem értettem, kit rejt a „Vele” személy.
- Vele. Ez a pillangó az ő lelke- mutatott az egyikre a fejünk fölött.
Nem tudtam megszólalni. Nem mertem, nem akartam tönkretenni a pillanatot. Az ő pillanatát, amit majd egyszer talán, megértek.
- Sara, mennünk kell az óvodába!- nyitott be Kate.
- Megyek!-pattant fel az említett, s vele együtt én is kimentem a szobából.

Miután Sara összeszedte a táskáját, és kifelé mentünk az autóhoz, a smith anyuka jó tanácsokkal látott el engem, hogy kevésbé unalmasabban teljen a napom.
- Hanna, akkor a délelőttöd szabad, nézz körül a lakásban még jobban, szeretnénk, ha otthon éreznéd magad! Ebédelni menj át a szomszéd utcába Mrs. Summers-höz, és ismerkedj meg vele. Meséld el, hogy honnan jöttél, és hogy nálunk leszel ebben az évben, biztos nagyon jól ki fogtok jönni egymással, rendkívül rendes asszony. A férje tíz éve halt meg, azóta mindene az a kis étterem. Nagyon jól főz. Próbáld ki!
- Rendben, köszönöm szépen!- mondtam, majd ránéztem az órámra- Szerintem siessetek, el fogtok késni!
- Jajj, tényleg! Peter, hol vagy már?- kiáltott be férjéért Kate.
- Jövök, jövök! Szervusz Hanna, jó szórakozást, délután érkezünk!
- Ma délután elmegyünk mi a lányunkért, neked csak jövő héttől kell!- mondta az anyuka, majd ő is beszállt az autóba, és elhajtottak.
Miután már nem láttam őket, bementem a lakásba, és a számra tapasztva a kezemet (annyira azért nem vagyok bátor), sikítottam egy hatalmasat.
Most tudatosult bennem, hogy végre mertem lépni egy merészet, eljöttem Angliába, és életem talán egyik legszebb éve előtt állok, ha én is úgy akarom. És nagyon akartam.

Sziasztok! :)

Először is örülök, hogy benéztél, ugyanis ez azt jelenti, hogy benéztél a blogomba! Köszönöm! :)

Mindenképp szeretném befejezni ezt a történetet, ha már elkezdtem, és nagyon boldog lennék, ha kapnék némi visszajelzést! Annyi is elég, hogy tetszett, nem tetszett, esetleg miért tetszett, miért nem tetszett. A kritikát kibírom, tessék nyugodtan megmondani, ha csapnivaló blogíró vagyok! :D

Azt hiszem ennyi, és még egyszer köszönöm, hogy benéztél, azt pedig még jobban, ha hagytál valami kis nyomot magad után!

Prológus

Amikor kiderült, hogy nem vettek fel egyetemre, először fogalmam sem volt, hogy mit fogok csinálni. Menjek el egy olyan főiskolára, ami könnyebb, mint az orvosi, vagy dolgozzak? De hol?

Unokanővérem adta az ötletet, hogy menjek ki Angliába bébiszitterkedni. Először azt mondtam, hogy nem. Az én csapnivaló angoltudásommal? Végül még egy családot is szerzett, akikhez kimehetek erre az évre, ugyanis pár éve ő szintén volt kint egy kedves családnál.

Így történt, hogy 2012 július elsején ott álltam a reptéren, és búcsúzkodtam kicsiny családomtól.
Nővérem már az összes csontomat összetörte, csak aztán engedett el. Ja és persze megesketett, hogy vigyázok magamra, és hogy nem leszek szerelmes. Ezt muszáj volt. Bár ne tettem volna. Nem szeretem megszegni az ígéretemet…..

Ugyanis szerelmes lettem, mint a tök. Olyan rózsaszínes, habos-babos, tragikus szerelmi történet volt a miénk. Na de, ne szaladjunk ennyire előre.