12.fejezet

Sziasztok!

Gyönyörű őszt kívánok mindenkinek, legyetek jók!

ui.: I'm back!:))

David hazajöveteléig hátralevő egy hét fénysebességgel telt el, szerintem mindenki hét másodpercnek érezte. A Smith család a nap minden szabad percében tervezgetett, és a tékozló fiú szobáját annyiszor rendezték át, ahány csillag ragyog az égen egy tiszta, augusztusi estén.

Éppen egy ilyen átalakítás volt folyamatban: hatalmas felfordulás az emeleten, az elsőszülött gyermek egész szobájának tartalma kipakolva. Sara unalmában éppen az egyik kis könyvkupacról mászott át a másikra, ezért inkább megkérdeztem tőle, hogy eljönne-e velem sétálni. A válasz azonnali igen volt, és az utat (természetesen) a Tomlinson ház felé választotta. Amikor odaértünk, egyből megláttuk az ikreket, akik kint játszottak a kertben. Sara odafutott hozzájuk, én pedig kicsit lemaradva követtem őt.

A lányok hamar lefárasztottak, rengeteget futottam utánuk…. és előlük. Már bőven sötétedett, mire rá tudtam beszélni Sarát a hazamenetelre. Épp fordultunk be a sarkon, amikor egy taxi megállt a Smith ház előtt, és kiszállt belőle egy magas valaki. Sara nem is figyelt oda, csak a haját csavargatta, innen tudtam, hogy már nagyon ki van merülve. A valaki, (akiről kiderült, hogy fiú, amikor már elég közel voltunk a kocsihoz) ránk nézett, és hatalmas mosolyra húzódott a szája. Leguggolt, kitárta a karjait, és Sara nevét kezdte kiabálni.

-Te jó ég Prücsök, hogy te mennyire megnőttél.

Sara ekkor már felfigyelt a történtekre, megtorpant, és láttam az arcán, nem tudja, mit csináljon, kis kétkedést is felfedeztem a tekintetében. Pár pillanat után elengedte a kezemet, és azt hittem egyből belefut a bátyja karjaiba, ám ehelyett mindkét kezével átölelte a lábamat, és a fejét hátrafordította. Tudtam mit kell ilyenkor tenni, így lehajoltam hozzá, felvettem, ő pedig a kis lábait a derekam köré kulcsolta. Közben nem igazán mertem Davidra nézni, talán sajnáltam is egy kicsit, de mérges is voltam, hogy hogyan tehette ezt a húgával!

-Sara… én David vagyok, nem ismersz meg?- kérdezte most már kétségbeesetten David. Mivel válasz nem érkezett, ezért én próbáltam menteni a menthetőt.

-Nagyon elfáradt ma, azt hitte majd csak holnapután jössz haza, és váratlanul érte! Nem csodálkozhatsz ezen, azok után, hogy…- itt elharaptam a mondatot, tudtam, kicsit messzire mentem, nem akartam beleavatkozni a dologba, annak ellenére, hogy akarva-akaratlanul belekerültem.

-Te meg mégis ki vagy? Nem hiszem, hogy van jogod ilyeneket mondani, én a bátyja vagyok, téged pedig még sosem láttalak!

-Én az a lány vagyok, aki az elmúlt fél évben végig itt volt ennek a csöpp lánynak az életében, és vannak itt egy méteres körzetben, akik nem mondhatják el ezt magukról, és most elnézést, de le kell tennem aludni a húgodat!- éreztem, hogy paprikavörös vagyok, de nem érdekelt. Még mindig fogva Sarát, elindultam a lakás felé, de azon éppen Kate és Peter igyekezett kifelé. Kate nem szólt semmit, csak magához szorította a fiát, és félhangosan azt mormolta, hogy „nem hiszem el, nem hiszem el”.

-Pedig itt vagyok- suttogta David. Erre megálltam a járda szélén, nem akartam bemenni, nem akartam semmit sem elrontani azzal, hogy felhánytorgatom Neki a múltat. Hibázott, de nem szabad, hogy egész életében emiatt szenvedjen. Ám, ahogy megláttam Peter arcát, ő kevésbé volt megbocsátó kedvében. Csak állt Kate mellett, megköszörülte a torkát, és megegyezte, hogy be kéne menni, mert Sara még meg fog fázni. Anya és fia végül elengedte egymást, és David nem nagyon akaródzott apja szemébe nézni, ám amikor megpróbálkozott vele, a másik elkapta a pillantását. Kate látta ezt, nagyot sóhajtott, majd ennyit mondott.

-Nappali. Most.

Ezt úgy tűnt mindenki komolyan vette, ugyanis az egész társaság megindult befelé. Miután mindenki leült, és megpróbálta kerülni a másik tekintetét, észrevettem, hogy Sara szeme egyre csak a bátyja felé kalandozik el, így vettem a bátorságot, és a fülébe súgtam, hogy menjen oda hozzá. Végül lekászálódott az ölemből, kissé szégyenlősen a bátyja felé somfordált, aki először meglepettnek tűnt vélhetően az előzmények miatt.  Ám amikor Sara leült mellé, és félősen megfogta a kezét, már megengedett magának egy molyost, és egy apró könnycseppet véltem felfedezni a szeme sarkában.

Kate elkezdett fel alá járkálni a szobában, és ahogy elnéztem erősen gondolkodott valamin.

-Szívem, ugye van még szabadságod?- állt meg hirtelen a nagy járkálás közepette.

-Igen, de miért?-csak egy másodpercig láttuk az arcán a tanácstalanságot, ugyanis egy „Ááá” szaladt ki a száján.- Nem édesem, tudom, mire gondolsz, de nem. Úgy gondolom nincs semmiféle vészhelyzet.

-Ne már anya! Most komolyan?- fakadt ki David is, én pedig egyre inkább nem értettem semmit, amit halkan meg is említettem.

-Amikor még David kicsi volt, akkor kezdődött az egész-fogott bele a magyarázásba Kate.- Fogalmam sincs mát min vitatkoztunk, de csak nem sikerült dűlőre jutni az ügyben. Ezt el is meséltem Mrs. Summers-nek, ő pedig adta az ötletet, hogy utazzunk el valahova a hétvégére. Végül megfogadtuk a tanácsot, és láss csodát, a kirándulás alatt meg tudtuk beszélni a dolgot. Innen a hagyomány. Ha családi vészhelyzet van, kirándulni megyünk. Ez pedig most sem lesz másképp, be is telefonálok a munkahelyemre, és légy szíves Te is Peter!

A "ki hordja a nadrágot a Smith családban" kérdést inkább ne feszegessük, mindenesetre, ha Kate ilyen határozott, Peter sem mer belekötni… folytatjuk

Mentegetőzés Part 233

Sziasztok! :)

Ne haragudjatok, hogy nem jön új rész, de elkezdődött a vizsgaidőszak, és így nem sok mindenre van időm! Igyekszem azért új részt hozni, nekem nagyon sokat jelent, hogy benéztek, és elolvassátok a történetet!
Lassan halad a sztori, tisztában vagyok vele, remélem lesz majd olyan időszak, amikor csak úgy folyni fognak a csapból a sorok, az ötletek, és vééégre talán hazajön David is! Higgyétek el nekem, én jobban várom már, mint ti!:)
Azt elárulom, hogy most ott tart a fejemben a történet, hogy Hanna egy fán ücsörög, és Lou karba tett kézzel néz fel rá lentről!:P

Legyetek nagyon jók, én örülnék neki, ha itt jártok, akkor írnátok valamit magatokról kommentben, szeretnélek titeket megismerni, én személy szerint  megkedveltem ezt a blogos világot, és szerintem jó dolgok, kapcsolatok sülhetnek ki ebből az egészből!:)

Sajnálom, ha néha sok a rizsa, és számotokra felesleges információkat osztok meg Veletek, próbálgatom a határaimat, ti is tegyetek így! Blogolni jó, mindig sokkal több egy-egy történet, mint egy love story!

Puszillak Titeket,

                                Dóri

11. fejezet

Sziasztok!

Annyira sajnálom, hogy csak most hozom a következő részt, bár megígértem, hogy a hét elején már fent lesz!

Mentségemre szóljon rettenetesen szét vagyok csúszva, és soha nem hittem volna, hogy egyszer megváltásként élem majd meg, ha tanulok, mert legalább addig sem kell a gondolataimra figyelnem. Ne haragudjatok, hogy itt fecsegek, azt hiszem kicsit depis hangulatban vagyok.

Szóóval itt az új rész, tényleg megpróbálok megtenni mindent annak érdekében, hogy minél előbb jöjjenek az új részek, egy kis bátorításnak is nagyon örülnék egy-egy megjegyzés formájában!

Köszönöm Nektek, hogy itt vagytok!

Puszi, 

                    Dóri

Megcsörrent a telefonom. Ránéztem a készülékre: Andris.

-Sziaa! Hogy vagy?-vettem fel a telefont.

-Hiányzol!

Öt perccel később fülig érő szájjal nyomtam ki a hívást, és csodálatosan éreztem magam. Hátradőltem az ágyamban, számomra úgy tűnt, én vagyok a legszerencsésebb lány a földön, és a pár perce még nagyon is valódinak tűnő negatív gondolataimat, melyek arra próbáltak figyelmeztetni, hogy Andris mindig is értett az elbűvöléshez, próbáltam elhessegetni magamtól.

-Most majd minden más lesz- azt gondoltam, ha hangosan kimondom, igaz lesz. Töprengésemből halk kopogtatás húzott ki.

-Gyere be!-feltápászkodtam az ágyamról, és kinyitottam az ajtót.

-Hanna, megfürdetnéd Sarát, mi addig elmegyünk bevásárolni, rendben?- Kate jött be hozzám, és miközben beszélt, egyfolytában a táskájában kutatott, feltehetőleg a kocsi kulcsot kereste, amit mindig bent hagyott az autójában.
-Persze, megyek is- én elindultam Saráért, de még Kate után szóltam.

-Kulcs a kocsiban.

-Mi? Ja- mosolyodott el. –Tényleg! Mi lenne velem néküled…-csapott a homlokára, majd lesietett a lépcsőn.

Sara a szobájában rajzolt, és miután megkértem, hogy pakolja el a ceruzáit, és a rajzlapjait, beterelgettem a fürdőszobába.

-Megcsinálom neked a vizet, te addig vetkőzz le gyorsan!-megnyitottam a csapokat, Sara pedig egyesével beledobált egy fél műanyag állatkertet a kádba.

Miután végeztünk a fürdéssel, még olvastam neki egy kicsit, de viszonylag hamar elaludt, én pedig ottmaradtam nála, és folytattam a korábban elkezdett könyvemet: Erich Segal, Az évfolyam. Néha ránéztem Sarára, hátha felébredt, de ő mélyen aludt, viszont a párnája alatt észrevettem valami színes dolgot, és kíváncsian kihúztam a feje alól. Egy kép volt az, amin egy kislány egy hintaágyban aludt, egy húsz év körüli fiú mellkasán. Tippelésem szerint olyan két éve készülhetett a kép, Sara még nagyon kis apró volt rajta. A srác szemei is csukva voltak, karjait mégis védelmezően szorította a kislány köré. Ez volt a legédesebb fotó, amit életemben láttam.

Hirtelen kinyílt az ajtó, én pedig ijedtemben leejtettem a képet.

-Ne haragudj Hanna, nem akartalak megijeszteni, most jöttünk meg a vásárlásból. Minden rendben volt?- suttogta Kate, s miközben Sara ágyához sétált, én gyorsan felvettem a képet, és felé nyújtottam.

-Ő David?- kérdeztem óvatosan. Kate kivette a kezemből a képet, egy darabig nem szólt semmit, csak nézte a gyerekeit.

-Igen. Ő az. Hű, nagyon rég nem láttam már őket így együtt. Hol találtad a képet? Eddig a szobánkban volt, Sara biztos kicsempészte valamikor- szemei csillogtak, és közben megsimogatta alvó lányát.

-Nagyon szereti a bátyját, ugye?

-Igen, elválaszthatatlanok voltak. Fogalmam sincs David, hogyan tudta itt hagyni a húgát. Biztos vagyok benne, hogy a mai napig utálja magát ezért, és abban is, hogy nagy szerepet játszik visszajövetelében, hogy akarja látni, ahogy felnő a húga.

Csak néztük a képet, és arra gondoltam mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha a képek beszélni tudnának. Az összesnek külön története van.

2  évvel korábban

-Anya, ezt ideültethetem?

Sara egy diófa tövében guggolt, egy virághagymát tartott a kis kezében, és a választ meg sem várva, kezdte belegyömöszölni a kemény földbe a hagymát.

Kate a szeme fölé helyezte a kezét, hogy lásson valamit a vakító napsütéstől, naptól kipirult arca mosolyra húzódott, amikor észrevette mit tevékenykedik a lánya.

-Szívem, nem hiszem, hogy jó helye lesz ott annak a virágnak! Hogyan fog ott fényt kapni?

-Majd idehozunk egy lámpát!

-Nézd – mutatott maga elé a több tucat mélyedésre a földben-, azért ástam a kiskertbe ezeket a lyukakat, hogy ide ültethessük el a virágokat.

-De anya, ha én nem tudok vigyázni a virágomra, mert aludnom kell, akkor a fa vigyázna rá helyettem!- tárta szét karját Sara, nem értve, mi nem egyértelmű ezen.

David az eseményeket a teraszról figyelte, és megértve húga dilemmáját, édesanyja tanácstalanságát, közbeavatkozott.

-Tudod mit, Prücsök? Hozunk ki ide egy hintaágyat, és majd felváltva vigyázunk a virágodra, jó?

-De mi lesz vele este?

-Néha egyedül kell hagyni a virágot, nem szabad mindig ott lenni vele, mert akkor szégyenlős lesz, és majd nem mer kibújni a földből.

Sara láthatóan megfontolta a hallottakat, Kate pedig megkönnyebbülten, hálatelt pillantással nézett fiára. Aztán megszületett a döntés.

-Jó legyen, akkor hozd azt a hintaágyat, de mindketten kint kell, hogy legyünk, hátha egyikünk elalszik- kulcsolta össze maga előtt kezeit a Smith lány, érzékeltetve, hogy vannak azért fenntartásai a dologgal kapcsolatban.

Két órával később, a szülők a lépcsőn ücsörögve nézték szeretetteljes tekintettel, ahogy gyerekeik elaludtak a Nagy Virágmegmentés közepette. Senki nem hitte volna akkor, hogy az idillnek két hét múlva vége szakad.

10. fejezet

Sziasztok! :)

Itt a 10. rész! :) Remélem tetszeni fog!

Meg szeretnélek kérni titeket arra, hogy egy kicsit kommunikáljatok velem, nagyon örülnék neki! Alul a gombokat is lehet nyomogatni, de ha leírnátok a  véleményeteket, annak még jobban örülnék!:)

Jó olvasást, szép hetet kívánok mindenkinek!

      Puszi, 

            Dóri

Az életben vannak olyan pillanatok, amikor azt mondod: „igen, jó helyen vagyok, nekem most itt kell lennem”, és elégedettséget érzel. Ez nem azt jelenti, hogy minden tökéletes és nincsenek problémáid, hanem azt, hogy képes vagy elfogadni magadat úgy, ahogy vagy. Ezek a pillanatok megérnek minden szenvedést.

Eufórikus állapotomból Kate kocsinak dőlt alakja húzott ki. Testtartása hanyag volt, ami annyira nem vallott rá. Kezét a szájához érintette, így próbálta fékezni, feltörni készülő zokogását.
- Kate, minden rendben?- próbálkoztam a legeslegbugyutább kéréssel, ami csak az eszembe jutott. Utolsó lépteimet már futva tettem meg, és mindkét kezemet vállára tettem, így kényszerítve őt, hogy rám figyeljen. Lassan felemelte fejét, majd egyszerre kezdett el sírni és nevetni, mint egy kisgyerek.
- Ha…-szip-haza…-szip-hazajön. A kisfiam. Hazajön.

- A kisfiad. Kate, miről beszélsz?

Nevetése egyre hangosabb lett, és könnyei sem apadtak el.

-Gyere Hanna, menjünk haza, azt hiszem nekem szükségem lesz most egy teára.

Örültem, hogy végre visszanyerte lélekjelenlétét, így gyorsan bemásztam mellé az autóba, és elhagyva a repteret, hazáig meg sem szólaltam, nem akartam kizökkenteni a koncentrálásból, mert így is végig szipogott és törölgette a szemét.

Amikor hazaértünk be sem állt az autóval a garázsba, csak megállt vele a feljárón, kipattant a kocsiból, és rohant a bejárathoz, amiben már Peter állt fülig érő szájjal.

-  Hajazön Kate, hazajön!

Kate a férje nyakába vetette magát, én pedig megpróbáltam egy esélytelen kérdéssel.

- Beálljak a garázsba esetleg? -mikor láttam, hogy az égvilágon senki sem figyel rám, átmásztam a vezetőoldali ülésre, és beálltam a kocsival. Miután odaértem hozzájuk, végre összeszedték magukat, és Peter felajánlotta, hogy csinál nekünk teát, mi addig üljünk csak le a nappaliba.

Mrs. Smith-szel helyet foglaltunk a kanapén, és némileg megnyugodva, Kate végre elkezdett beszélni.

- Ne haragudj Hanna, nem is tudom, mit mondhatnék, már rég el kellett volna mondanunk neked, de valahogy sosem volt ott a megfelelő alkalom. Hol is kezdjem…-sóhajtott egy nagyot, és lehajtotta a fejét.

A szomszéd szobában megnyikordult a padló, mire odafordultam, és láttam, hogy Peter az ajtóban áll karba tett kézzel. A feleségét nézte egy ideig, majd ellökte magát az ajtófélfától, leült mellé, és átkarolta a vállát. Kate lassan ellazult a karjaiban, és a vállára hajtotta a fejét. Néhány perc csend után Peter végül megszólalt.

-  El kéne…

-  Tudom- szakította félbe Kate, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. Lassan felemelte a fejét, rám nézett, nyelt egy nagyot, és egy mondatot kezdett el suttogni.

-  Nekünk két gyerekünk van.

Fogalmam sem volt, hogy most mit mondjak, vagy mit csináljak. Két gyerekük van, de hát? Hogyan? Mármint értem, hogyan lesznek a kisbabák, de miért titkolták el ezt eddig előlem? Töprengésemből Kate rekedt hangja szakított ki.

-  Tudod Hanna, Peterrel nagyon fiatalok voltunk, amikor összeházasodtunk, és nem igazán terveztük az esküvőt. Mindketten egyetemre jártunk, élveztük az életet, szerelmesek voltunk. Aztán amikor még 22 éves sem voltam, állapotos lettem. Rettenetesen kétségbeestünk. A szüleink azt akarták, hogy vetessük el a magzatot, de mi nem akartuk. Tisztában voltunk vele, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen, de mi voltunk felelőtlenek, vállaltuk a következményeket. Összeházasodtunk, én otthagytam az iskolát, Peter pedig az egyetem mellett dolgozott, és végül a szüléink is, úgy ahogy megbocsájtottak. Aztán megszületett a kisbabánk, és ideköltöztünk a mostani házunkba. Peter lediplomázott, elkezdett egy cégnél jogászként dolgozni, én otthon voltam, neveltem a kisgyerekünket, de most nem ezt az életet élnénk, ha Mrs. Summers nem segített volna nekünk akkoriban olyan sokat. Ő biztatott, hogy levelezőn folytassam a tanulmányaimat, és ha nekem vizsgáznom kellett, a férjem pedig dolgozott, ő vigyázott Davidra. Igen, egy fiam van még, aki ma már 22 éves. Az első években elég sokat szenvedtünk, de megtanultuk megoldani a problémáinkat közösen, egy családként. Semmit sem bántunk meg. Azt viszont nem akartuk, hogy a fiúnknak is olyan nehézségeken kelljen végigmennie fiatalon, mint amilyeneken nekünk kellett. Elhatároztuk, úgy neveljük fel, hogy az iskolán, és azon kívül, hogy melyik lányt válassza a barátnőjének, ne legyen az égvilágon semmi gondja. Ment minden, mint a karikacsapás. A kamaszkort átvészeltük, drogozás, züllés nélkül. De amikor 20 lett, hirtelen megváltozott. Azt mondta bezártuk egy kalitkába, és nem lehetett szabad. Azzal vádolt minket, hogy nem bízunk benne, nem bíztattuk, hogy bizonyos keretek között, de élje ki a fiatalságát. Nagyon sokat veszekedtünk, végül pedig egyik reggel bementem a szobájába, és üresen találtam a szekrényét. Összecsomagolt, és hagyott nekünk egy levelet, amiben megírta, hogy a nagyapja örökségéből körbejárja a világot, és hogy ne menjünk utána. Persze megpróbáltuk keresni, de nem találtuk meg. Elmentünk a rendőrségre, ám mivel már nagykorú volt, és hagyott maga után levelet, nem tehettünk semmit. Három nap múlva pedig kaptunk tőle egy képeslapot Dániából. Azt írta jól van, ott lesz egy ideig, és dolgozni fog. Megígértette velünk, hogy nem megyünk utána, mert ha igen, akkor ez alkalommal úgy el fog tűnni, hogy nem hagy maga mögött semmi nyomot. Elmúlt 18, úgyhogy sajnos bele kellett törődnünk a dologba, bármennyire fájt is, de így legalább hetente kapunk tőle képeslapot. A telefonszámát természetesen megváltoztatta, nem tudjuk hívni, az e-mailekre nem válaszol. Csak képeslap.

- Azta- csak ennyit tudtam kinyögni a hosszas hallgatás után. Ki hagyná itt ezt a csodálatos családot? Elképzelhetetlen volt számomra. Aztán a hirtelen felismeréstől a homlokomra csaptam- Ő volt a hatodik bandatag?

- Igen. A fiúk is alig heverték ki a dolgot. Főleg Louis. Kiskoruk óta legjobb barátok voltak. Vele szintén nem tartja már a kapcsolatot. Nem tudom a részleteket, de azelőtti nap, hogy David elköltözött, Louis itt volt nálunk, és nagyon csúnyán összevesztek, és Lou másnapi arcát látva, azt hiszem verekedtek is. Sosem szoktak, azért volt olyan furcsa.

- Szóóval szerintetek ehhez a hirtelen elköltözéshez köze van Louis-nak?

- Pontosan, és már vagy kismilliószor próbáltunk vele beszélni, de sosem válaszol, csak rázza a fejét, és elkezd mással foglalkozni- mialatt beszélt, végig folytak Kate könnyei, és már a szemei is pirosak voltak. Végül elnevette magát, de ez nem egy olyan szívből jövő kacagás volt—Így már nem is olyan tökéletes a családunk, igaz?

- Semelyik nem az. Én… nagyon sajnálom ami Daviddal történt.

- Köszönjük. De most végre hazajön- Kate arcán álmodozó mosoly jelent meg, nem tudtam elképzelni, hogy lehetnek ilyen erősek, hogyan lehet az, hogy már hónapok óta élek itt velük, és semmit nem vettem észre. Aztán eszembe jutott, amikor első héten Sara megmutatta a szobáját. A kis pillangók Davidet jelképezték, és a lépcső melletti ajtó sem a padlásra vezet, hanem az Ő szobáját rejti.

Pár percig csak bambultam, de lehet csak másodpercekig. Nem tudom, teljesen elvesztetten az időérzékemet. De kíváncsi voltam a részletekre, így összeszedtem magam.

- Ez hihetetlen. És mikor jön haza?-nyögtem ki.

- Azt mondta, egy hét múlva, még el kell intéznie pár dolgot.

- És lehet, hogy ez furcsa kérdés, de.. hogyhogy, mármint miért most, és kit hívott?

- Halvány sejtelmünk sincs róla, miért pont most. Az apját hívta. Tudta, tisztában volt vele, hogy én sírógöcsöt kaptam volna abban a pillanatban, hogy meghallom a hangját.

Ezt a pillanatot választotta Lou, hogy betoppanjon a két húgával és Sarával.

- Pont jókor jöttetek Louis!-Kate arcáról most már sugárzott a mosoly, miközben üdvözölte az ikreket, és az ölébe kapta a kislányát.

- Valami olyat szeretnénk elmondani, ami kivétel nélkül mindenkit érint- itt tartott egy kis hatásszünetet. - Sara, a bátyád hazajön!

Sara szemei hatalmasra kerekedtek, elkezdett körbe-körbe ugrálni, és azt kérdezte, még hányat kell aludnia, míg hazajön David, s mikor szülei felvilágosították, hogy még egy hetet, kissé lelohadt a kedve, de így is madarat lehetett volna fogatni vele. Tündéri volt a lelkesedése, én mégis Louis reakciójára voltam kíváncsi. Azonban a heves érzelmek helyett, amikre számítottam, csak közömbösséget tudtam felfedezni az arcán. Nyugodtan ült a kanapén, ölében az ikrekkel. Mikor észrevette, hogy a Smith házaspár is elég sokat pillant felé, villantott egy mosolyt, és egy „ez jó hír” elmormolása után felállt, valami olyasmit kezdett el hadarni, hogy segítenie kell apukájának, majd megkérte a lányokat, hogy köszönjenek el Sarától, és sietve elmentek. Fura.

Pár órával később…

Louis

- Azt hiszed, csak úgy hazajöhetsz azok után, hogy itt hagyod a terhes barátnődet? Egy undorító féreg vagy!

9. fejezet

Sziasztok!

Nagyon örülök, hogy ennyien benéztek a blogra, az egyik legszebb születésnapi ajándékom volt, hogy láttam, mennyien nyitottátok meg az oldalt! Köszönöm Nektek!

Itt az új rész, holnap vagy holnapután rakom fel a következőt!

Az új fejezetről, és úgy egészében Hanna és Andris kapcsolatáról csak annyit szeretnék elmondani, hogy  egy olyan szerelemről szól, ami nem mindig rózsaszín, ami nem mindig az, aminek látszik, és nem mindig igazi szerelem.

Jó olvasást! :)

Puszi Nektek,

                       Dóri

ui.: A visszajelzéseknek mindig nagyon örülök! Megköszönöm, ha "tetszikeltek", "nem tetszikeltek", és ha írtok nekem!

- Andris erősebben, ha így csinálod, nincs semmi értelme! Nem vagyok cukorból, én is tudok kemény lenni.

- Ez neked gyenge! Mit csináltatnak veled Kate-ék, hogy ilyen jó kondiban vagy?

   A teniszpálya közepén álltunk a háló két oldalán, és kapkodva vettük a levegőt. Mindketten feszültek voltunk, túl közelinek éreztük az ismételt elválásunk időpontját, ami egész pontosan másfél nap múlva volt esedékes. Miután délután beszéltem Lou-val, Andrissal kitaláltuk, hogy eljövünk teniszezni.

- Jó, akkor hagyjuk az egészet a csudába, ha nem tudunk rendesen játszani, inkább menjünk haza- vágtam a földhöz a teniszütőt.

- Hanna, én csak vicceltem, ne kapd már fel ennyire a vizet.

- DE igenis tudod te jobban csinálni, tudsz te ennél jobban játszani!

- Most miről is beszélünk egész pontosan, mert nem egészen értem.

- Andris, én annyira szeretlek! Egyszerűen félek, hogy nem fogjuk tudni végigcsinálni ezt az egy évet, amíg külön leszünk! Mi lesz ha…

- Héj, Puszedli! Figyelj rám!- Andris megkerülte a közöttünk lévő hálót, odajött hozzám, és két keze közé fogta az arcomat. Az állam alá nyúlt, így kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Egy ideig némán próbáltunk olvasni a másik tekintetében, és a szemében láttam szinte az összes közösen megélt pillanatunkat. Megcsókolt. Olyan puhán, és édesen, hogy elképzelhetetlennek tartottam, hogy ezután rá fogok tudni nézni akármilyen édességre. Nem volt szükségem nekem semmiféle drogra, nekem csak Ő kellett. De Ő sem volt tökéletes. Senki nem az, de neki olyan hibája volt, ami miatt én tavaly nyáron napokat nem aludtam, és olyan hibája, amit én megbocsátottam neki, mondván majd megváltozik. Andris gyűlölte, ha valami nem volt az övé. Ha nem ő flörtölt először a város új lányával. Mindezt aközben, hogy én teljes szívemből szerettem.

- Félek, hogy nem fogok tudni benned megbízni, hogy te megint megbántasz.

- Ígérem, hogy megbízhatsz bennem. Nekem nem kellenek más lányok, nekem te kellesz! Tudom, hogy követtem el hibákat, de mindig is te leszel számomra az Igazi, aki miatt bármit megtennék! Te különleges vagy!

Szívem hevesebben kezdett el dobogni, és ismét éreztem, hogy a körülöttünk lévő dolgok kezdenek egyre csak távolodni, és nem hittem el, hogy élek, és hogy ez a fiú velem szemben hozzám tartozik, és én hozzá tartozom. Nem a mindent elsöprő vágyat éreztem, hanem a büszkeséget, amit Andris oldalán minden egyes percben érezhetek. Ha vele vagyok, a tökéletességet alkotjuk. Mi vagyok Héra és Zeusz, akik uralkodnak.

Az elmúlt nap végül nem is telt olyan kínosan, mint gondoltam, Andrissal sétáltunk egyet a környéken, és rengeteget beszélgettünk. Ebédelni beültünk Mrs. Summershöz, ahol Louis-val is összefutottunk. Egész normálisan viselkedett, nem is igazán foglalkozott a jelenlétünkkel, hanem a szőke pincérlánnyal beszélgetett.

Másnap indulás előtt pár órával segítettem Andrisnak még bepakolni a maradék dolgait, nehogy itt maradjon valami. Nem tudtam, hogyan fogunk majd boldogulni a helyzettel, sosem voltunk még ilyen sokáig távol egymástól, mialatt jártunk. Ám a helyzetünket ő egy kicsit sem könnyítette meg, sőt.

-Gyere velem. Haza. Most.

A kezem megállt a pulóverhajtogatás közben, de nem néztem rá. Végül nagyon nehezen összeszedtem magam, és úgy döntöttem az lesz a legjobb megoldás, ha úgy teszek, mintha nem hallottam volna.

-Hanna, tudom, hogy hallottad, mit szeretnék. Miért ne jöhetnél velem? Mi köt ide? Tudom, hogy nagyon megszeretted őket, és majd fél év múlva hazajössz, de azért jöttél ki, hogy felejtsél nem? De most már nem kell elfelejtened semmit, sőt, most az lenne a legjobb, ha minél több időt együtt lehetnénk!

Itt elpattant bennem valami.

-Ne! Ezt ne tedd velem! Nem teheted! –kezdtem egyre vörösebb lenni.- Semmi jogod nincs rendelkezni velem! Én ezt választottam, én döntöttem! Nem fogok miattad csapot-papot itt hagyni, csak azért, mert te meggondoltad magad, hogy mégis kellek neked! Ez most tökéletes próbája lesz a kapcsolatunknak, hogy kibírjuk-e, ha távol vagyunk egymástól. És ha neked ez nem tetszik, akkor fejezzük be az egészet, és ne kínozzuk többet egymást. Megyek, szólok Kate-nek, hogy tíz perc múlva indulhatunk.

Ezzel kiviharzottam a szobából, lezártnak tekintettem a beszélgetést. Amikor kanyarodtam ki, nekiütköztem Louis-nak.

- Ajj. Te hallgatóztál?- ezek a férfiak megőrültek?

- Nem, nem, és csak azt hittem, hogy.. nem is tudom, én csak…

- Te csak mi? Tudod mit, nem érdekel.

Útban a reptér felé, a veszekedésünk ellenére végig Andris kezét szorongattam az autó hátsó ülésén. Kate felajánlotta, hogy kivisz minket kocsival, így nem kellett a buszon zötykölődnünk. Amikor kiszálltunk az autóból, barátom megköszönte Kate-nek, hogy befogadták, és Mrs. Smith arcát nézve, ő is sajnálta, hogy Andrisnak ilyen hamar haza kell mennie, ezt bizonyítva biztosította őt arról, hogy legközelebb is szívesen látják.

A csekkoláshoz álltunk sorban, és arról szónokoltam éppen barátomnak, hogy milyen jó, hogy van internet, így minden nap tudunk beszélni, még látni is láthatjuk egymást, ha nem is élőben, de ez is jobb mint a semmi, nem igaz?

Negyed óra múlva már a kapunál álltunk, ahonnan én nem mehettem tovább. Nem tudtam mit is mondhatnék, mit kéne tennem. Vele akartam menni, és onnantól folytatni mindent, ahol fél éve abbahagytuk. De nem hagyhattam itt Sarát, és lehet, hogy egy éve még egyből követtem volna Andrist, de most… Most ki akartam állni magamért, és szégyelltem bevallani, de meg akartam leckéztetni őt.

Így egy csókot nyomtam a szájára, megöleltem, a fülébe súgtam, hogy „Jó utat”, majd egy „Karácsonykor találkozunk” után megfordultam, és elindultam a kijárat felé.

Határozottságom ellenére, a szememből potyogó sós víz nem kerülte el a figyelmemet. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy együtt maradunk-e, de boldog voltam, nagyon boldog. Nem csak Andris miatt. Magam miatt is. Boldog voltam.

2013

Sziasztok! :)

Először is nagyon-nagyon Boldog Új Évet szeretnék kívánni mindenkinek, remélem minden célotokat eléritek, és nem felejtetitek el, hogy megéri küzdeni! :)

Ez az év azért lesz különleges számomra, mert most leszek 20 éves, ami azért elég nagy dolog szerintem.(Nem mintha túl sokat tettem volna azért, hogy múljanak az évek.. :P) Sok

2013-as céljaim között szerepel a HIMYF megírása is, és nagyon boldog vagyok, hogy végre újabb fejezetek kerültek fel a blogra. Már nem akartam, hogy a gépemen "porosodjanak", és tudom, hogy vannak benne hibák, akár logikaiak is, de vállalom értük a felelősséget, kijavítani ezután is ér!

Szeretném megköszönni, azoknak, akik írtak nekem tavaly, és lehet, hogy csak egy-két ember írt, de nekem hihetetlenül sokat számított! Köszönök tehát minden visszajelzést, ezután is örülnék nekik, plusz lehet nyomkodni a "tetszik", "nem tetszik" gombokat is!

A végére szeretném kirakni a díjat, amit már kb. fél éve kaptam, de úgy gondolom most jött el az ideje kirakni:

Hálásan köszönöm Edcunak, hogy megtisztelt ezzel a díjjal! Rengeteget jelent nekem, hogy Tőle kaptam, és köszönöm a barátságát!
Az elsők között voltál, akiknek elújságoltam a pénteki vizsgám! :)

1.) Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról!
2.) A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell!
3.) 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek!
4.) 11 embert meg kell jelölni és linkelni! (Nincs visszaadás/visszajelölés)

1;

1.Főiskolára járok.
2.Ma egész nap a blogomat szerkesztettem, és írtam.

3.Szerintem a világ legszebb mosolyát tudhatja magáénak Nicholas Hoult.
4.Novemberben orosz baletten voltam.
5.Versenyszerűen sportoltam, de most nem ez az a része az életemnek, amire szívesen emlékszem.
6.Van egy cicám, akit Matyinak hívnak.
7.Ha elcserélhetném valakivel a ruhatáramat, az Caroline Flack lenne.

8.Felidegesített, amikor Karácsony közeledtével azt hallottam, hogy az átlagember és a directioner mit ünnepel ilyenkor. Karácsony Jézus születése és pont. Lou-nak pedig pont ekkor van a szülinapja, de jó! Így is fel lehet fogni a dolgokat.
9.Mindig szerelmes vagyok. Értsétek szó szerint, mindig találok magamnak Valakit, akibe beleszerethetek, de örök plátói szerelmem Lestár Balázs. Innen jött a Lestár Dóri név, nem ez az igazi nevem.
10.Coca-cola minden mennyiségben.
11.A legkedvesebb karácsonyi ajándékom a Taylor Swift cd-m.

2;

1.Mi számodra a legfontosabb dolog a párodban?
Húha. Azt hiszem az, hogy hívő legyen. És olyan, mint Mr. Darcy. Nem, ez csak vicc volt. Nem, nem volt az.
2.Van ideálod?
Van, meg is találtam őt, de egyszerűen nem jött össze. Túlságosan is hasonlítottunk egymásra, és megutáltam azokat a dolgokat, amik rá emlékeztettek.
3.Hány éves vagy?
19 múltam. (Nemsokára 20 leszek!:))

4.Maradsz itthon, vagy szeretnél külföldre költözni?
Itthon.
5.Van rokonod külföldön?

Van. Amerikában.
6.Mi a kedvenc színed, és miért?
Lila. Mert a volt barátom utálja.
7.Hány évesen volt az első igazi csókod?

14 évesen. De az első igazi Igazi, az később.
8.Ki számodra a legfontosabb a világon?
Hm. Erre nem igazán tudok válaszolni. Ha egy családtagot mondok, a család többi részét bántom, meg, ha barátot, akkor a családot bántam meg egy az egyben.
9.Miben hiszel, véletlenek, vagy sors?

Istenben hiszek.

10.Milyen típusú filmeket szeretsz?

Dráma, dráma, dráma. Kedvenc színésznőm Keira Knigthley.

11.Hogy vagy? :)
Jóóóóól!:)

Milának küldeném tovább, a Hometown Glory fordításáért, amit szerintem remekül csinál! :) Kérdéseket nem teszek fel, mert már vagy ezerre válaszolt, fölösleges dolgot nem akarok kérdezni, éremleges pedig nem jut eszembe! De nagyon szeretem, ahogy ír, és most megmutatta, hogy milyen jól fordít!

Még annyit ide a végére, hogy remélem tetszik a blog új háttere, nekem nagyon bejön! Az idézet egy számomra nagyon kedves könyvből származik, amit minden évben legalább egyszer elolvasok! 1985-ös kiadású, tipikus lányregény, még a keresztanyukámtól kaptam, de hihetetlenül szerethető 191 oldal!

Ennyi lenne azt hiszem, legyetek jók, remélem mindenkinek jó lett a félévije, szép 2013-at kívánok mégegyszer!


Puszi, Dóri

8. fejezet

-Várj! Te most arra kérsz engem, hogy segítsek tanulni?

- Nem. Arra kérlek, hogy EGYÜTT tanuljunk! Nem mindegy!

Louis Tomlinson bármennyire is tagadja, segítséget kér tőlem.

Amikor leértem hozzá a nappaliba, szemével végigkísért egészen a kanapéig. Mikor odaértem mellé, figyelmét visszairányította a televízióra.

-Hol vannak Kate-ék?-törte meg a csendet Lou.

- A szüleiddel és a három lánnyal elmentek kirándulni. Azt hittem tudod, tőletek indultak.

- Nem otthonról jöttem, egy barátomnál voltam, de most nem ez a lényeg.

- Tényleg, nem mesélsz kicsit a bandáról?-fordultam felé.- Nem is tudok semmit rólatok, csak amit Kate mesélt.

- Ha meghallgatsz, akkor utána beszélhetünk majd a zenekarról is.

- Oké, oké hallgatlak.

- Na, végre. A minap említette Kate, hogy újra jelentkezel egyetemre. Láttam miből tanulsz, és nekem is megvannak ugyanezek a könyvek, persze angolul. Mivel én is akarok felvételizni a következő évben, akár együtt is tanulhatnánk. Úgy mindig könnyebb, nem?- tárta szét a karjait Louis, ezzel jelezvén: „nem mintha számítana az egész, nekem egyébként tök mindegy”. Elég furán nézhettem rá, mert ő még furábban rám.

- Most mi van már megint?- türelmetlenkedett Lou.

- Higgadj már le. Te orvosira akarsz jelentkezni? Senki nem mondta nekem, hogy ilyen ambíciód vannak.

- Nem értelek, ez miért olyan furcsa?

- Hát mert Kate mondta, hogy mindent feláldoztatok a bandáért, és különben is a többiek mit szólnak ehhez?
- Semmit, ugyanis nem is tudják, és ha rajtam múlik nem is fogják megtudni még egy ideig. És mielőtt még a becsületes éned megkérdezné, hogy milyen barát is vagyok így, elmondanám, hogy csakis az ő érdekükben teszem ezt a dolgot. Nem is biztos, hogy fel fognak venni, akkor minek reagáljam túl a dolgot?

- De Louis, ez nem egy olyan dolog, amit csak úgy két perc alatt eldöntesz, mármint az ember jól átgondolja, hogy mi is lesz majd belőle, és…

- Hanna, Hanna, állj le! Én nem arra kértelek, hogy segíts dönteni abban, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”, hanem arra, hogy tanuljunk együtt! Pont. Nincs és, de, ha, vagy. Ennyi. Ezt most tényleg nem tudod csak így elfogadni?

- De ha a szüleid és Kate-ék látják, hogy indokolatlanul sok időt töltesz azzal, hogy könyvek fölött való görnyedésemet bámulod, akkor mit mondunk, hogy kikérdezel? Nevetséges.

- Jaj, senki nem fog ezzel foglalkozni, majd a te szobádban vagy az enyémbe tanulunk, vagy esetleg a könyvtárban.

- Ahha. És azért is leszünk együtt olyan sokat, mert miért is?

- Jaj, Hanna! Egy csikóhalat könnyebb lenne megtanítani szárazföldön futni, mint téged rábírni arra, hogy nem kell mindig olyan jó kislánynak lenni, mint Sarának, vagy az ikreknek.
- De én… na jó- tisztában voltam vele, hogy Louis csak fel akar húzni, és hogy teljesen jelentéktelen dologról volt szó, de utáltam titkolózni, annyira nem ment nekem! – Szóval mit mondunk, azt hogy olyan nagy „spanok” lettünk? És ezt ki hiszi el szerinted?- azért valljuk be, elég hülye ötlet, ha azt is figyelembe vesszük, hogy olyan régóta azért nem ismerem Louis-t, aki ahogy ránéztem, ebben a pillanatban elég felháborodottnak tűnt.

- Héjj, elég sok lány örülne annak, hogy egyedül lehet velem egy szobámban, erre te itt zúgolódsz! Pontosan azt fogjuk mondani, hogy annyira jól kijövünk egymással, és lelki társak vagyunk meg bla-bla-bla. Egyébként pedig, valószínűleg csak délelőttönként tudjuk majd összehozni a dolgot, ugyanis délután neked menned kell Saraért az óvodába, nekem pedig próbám van. Délelőtt meg Kate-ék és a szüleim is dolgoznak. De ha esetleg, hogy a kedvenc szófordulatodat használjam-fűzte hozzá szellemesen- feltűnik nekik valahogy, hogy több időt töltünk együtt, akkor jöhetünk az indokunkkal.

- Jogos, jogos. És miért gondolod, hogy én ezt nem fogom elmondani Kate-nek? Elég jóban lettünk, sok mindent megbeszélek vele.

- Mert túl becsületes vagy, és megtartod az ígéretedet. Igaz, hogy nem ismerlek régóta, de szerintem ez mindenkinek feltűnik, aki már találkozott veled.

- Nem is ígértem meg semmit.

- De mindjárt meg fogsz.

- Én…

- Na, Hanna!

- Rendben, megígérem- adtam be a derekamat.

Így történt, hogy ezután Louis Tomlinsonnal hetente legalább háromszor, együtt gubbasztottunk valamelyikünk szobájában, és készültünk az egyetemi felvételinkre.