5. fejezet

Pénteken este azon kaptam magam, hogy csak toporgok a reptér várótermében, és azt a fiút várom, akit már vagy ezerszer elküldtem melegebb éghajlatra. Aztán megláttam, ahogy megáll a terem közepén, körülnéz, majd mogyoróbarna szemei megállapodnak rajtam, és száját féloldalas mosolyra húzza. Ismeritek azt a mosolyt ugye, azt, aminek nem lehet ellenállni? Így minden becsületemet annál az oszlopnál hagyva, aminek támaszkodtam, rohantam Andris karjaiba, amik készségesen nyíltak szét, majd zárultak be körülöttem, amint elértem hozzá. Lábaimmal a levegőben kapálóztam, hála a magasságkülönbségünknek. Hosszú másodpercekig csak ölelt magához, nekem pedig úgy potyogtak a könnyeim, mint a Niagara. Egyszerűen tudtam, hogy Ő az igazi. Aztán megcsókolt, úgy, ahogy csak Ő tud. Semmit nem akartam már az élettől, csak hogy így maradjak. Vele, egy reptéren. Bármire képes lettem volna.

-Hiányoztál Puszedli-suttogta a hajamba.

-Tudom, de ne hidd azt, hogy ezzel megúsztad a megbeszélés részét…- mosolyogtam, és lágyan a vállába bokszoltam.

-Akkor beszéljünk. Mit szólsz egy vacsorához? Kínos, de Rád bízom magunkat, ugyanis a városból sajnos eddig még csak a repteret láttam.

-Tetszik az ötlet, ismerek egy jó hangulatú helyet, nincs is olyan messze. Gyere, vigyük el a csomagjaidat a taxihoz, az étteremben majd mindent megbeszélünk- intettem fejemmel a kijárat felé, ő pedig felkapta a bőröndjét, és elindultunk a ránk váró autóhoz.

Mielőtt belekezdtünk volna a kapcsolatunk boncolgatásába, és a tervezgetésbe, egy valamit mindenképpen le akartam tisztázni.

-Most mi van Lénával, Andris?

-Mióta szakítottál velem, azóta nem beszéltünk- láttam a szemében, hogy őszintén beszél, és én hittem neki.

-Akkor most mi lesz velünk? Én jövő nyárig csak kétszer megyek haza, tíz napra… ne nézz így rám!- amikor ilyen szemekkel bámul, képtelen vagyok neki nemet mondani. Inkább elkaptam a tekintetemet.- Andris, két lehetőség van, és választanunk kell. Most vagy kisétálunk azon az ajtón és soha, de soha többet nem leszünk együtt, vagy küzdünk a kapcsolatunkért, és megpróbáljuk még egyszer, utoljára!

A tekintete komolyságot tükrözött, és határozottságot.

-Puszedli! Nem azért repültem x km-t, hogy véget vessek annak, ami köztünk van. Senkinek nem kívánom azokat a hónapokat, amiket nélküled kellett végigszenvednem. Be akarom bizonyítani, hogy érdemes vagyok még a bizalmadra! Azt akarom, hogy tudd, bármikor számíthatsz rám, még vásárolni is elmegyek veled!- erre csak felhúztam a szemöldököm és drámai hangon megjegyeztem: -Neeem, hát én megütöttem a lottó ötöst veled!

-Most éppen egy szerelmi vallomás közepén tartok, kérlek, ne szakíts félbe. Ami Lénával történt egy éve…. eltávolodtunk egymástól! Csak tanultál, és mindenkit kizártál az életedből, még engem is! Tudom, egy kapcsolatban két ember van, de én akkor feladtam! Nem éreztem azt, hogy van miért harcolnom! Mindig kimerült voltál, nem voltál önmagad!

-És mi van, ha még mindig tart ez az állapot, ha még mindig nem vagyok a régi? -próbáltam kihúzni kezéből a kezemet, de nem engedte. Újra éreztem a keserűséget, mint az utolsó időkben.
-Most már tudom, mit veszítek, ha hagylak elmenni újra. Hanna, valamiért találkoztál most velem! Még te is látod az újrakezdés lehetőségét! Kérlek, adj nekem még egy esélyt!

Már amikor először megpillantottam a repülőtér várótermében, tudtam, az estének csak egyetlen kimenetele lehet, és az nem a végleges szakítás.