10. fejezet

Sziasztok! :)

Itt a 10. rész! :) Remélem tetszeni fog!

Meg szeretnélek kérni titeket arra, hogy egy kicsit kommunikáljatok velem, nagyon örülnék neki! Alul a gombokat is lehet nyomogatni, de ha leírnátok a  véleményeteket, annak még jobban örülnék!:)

Jó olvasást, szép hetet kívánok mindenkinek!

      Puszi, 

            Dóri

Az életben vannak olyan pillanatok, amikor azt mondod: „igen, jó helyen vagyok, nekem most itt kell lennem”, és elégedettséget érzel. Ez nem azt jelenti, hogy minden tökéletes és nincsenek problémáid, hanem azt, hogy képes vagy elfogadni magadat úgy, ahogy vagy. Ezek a pillanatok megérnek minden szenvedést.

Eufórikus állapotomból Kate kocsinak dőlt alakja húzott ki. Testtartása hanyag volt, ami annyira nem vallott rá. Kezét a szájához érintette, így próbálta fékezni, feltörni készülő zokogását.
- Kate, minden rendben?- próbálkoztam a legeslegbugyutább kéréssel, ami csak az eszembe jutott. Utolsó lépteimet már futva tettem meg, és mindkét kezemet vállára tettem, így kényszerítve őt, hogy rám figyeljen. Lassan felemelte fejét, majd egyszerre kezdett el sírni és nevetni, mint egy kisgyerek.
- Ha…-szip-haza…-szip-hazajön. A kisfiam. Hazajön.

- A kisfiad. Kate, miről beszélsz?

Nevetése egyre hangosabb lett, és könnyei sem apadtak el.

-Gyere Hanna, menjünk haza, azt hiszem nekem szükségem lesz most egy teára.

Örültem, hogy végre visszanyerte lélekjelenlétét, így gyorsan bemásztam mellé az autóba, és elhagyva a repteret, hazáig meg sem szólaltam, nem akartam kizökkenteni a koncentrálásból, mert így is végig szipogott és törölgette a szemét.

Amikor hazaértünk be sem állt az autóval a garázsba, csak megállt vele a feljárón, kipattant a kocsiból, és rohant a bejárathoz, amiben már Peter állt fülig érő szájjal.

-  Hajazön Kate, hazajön!

Kate a férje nyakába vetette magát, én pedig megpróbáltam egy esélytelen kérdéssel.

- Beálljak a garázsba esetleg? -mikor láttam, hogy az égvilágon senki sem figyel rám, átmásztam a vezetőoldali ülésre, és beálltam a kocsival. Miután odaértem hozzájuk, végre összeszedték magukat, és Peter felajánlotta, hogy csinál nekünk teát, mi addig üljünk csak le a nappaliba.

Mrs. Smith-szel helyet foglaltunk a kanapén, és némileg megnyugodva, Kate végre elkezdett beszélni.

- Ne haragudj Hanna, nem is tudom, mit mondhatnék, már rég el kellett volna mondanunk neked, de valahogy sosem volt ott a megfelelő alkalom. Hol is kezdjem…-sóhajtott egy nagyot, és lehajtotta a fejét.

A szomszéd szobában megnyikordult a padló, mire odafordultam, és láttam, hogy Peter az ajtóban áll karba tett kézzel. A feleségét nézte egy ideig, majd ellökte magát az ajtófélfától, leült mellé, és átkarolta a vállát. Kate lassan ellazult a karjaiban, és a vállára hajtotta a fejét. Néhány perc csend után Peter végül megszólalt.

-  El kéne…

-  Tudom- szakította félbe Kate, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. Lassan felemelte a fejét, rám nézett, nyelt egy nagyot, és egy mondatot kezdett el suttogni.

-  Nekünk két gyerekünk van.

Fogalmam sem volt, hogy most mit mondjak, vagy mit csináljak. Két gyerekük van, de hát? Hogyan? Mármint értem, hogyan lesznek a kisbabák, de miért titkolták el ezt eddig előlem? Töprengésemből Kate rekedt hangja szakított ki.

-  Tudod Hanna, Peterrel nagyon fiatalok voltunk, amikor összeházasodtunk, és nem igazán terveztük az esküvőt. Mindketten egyetemre jártunk, élveztük az életet, szerelmesek voltunk. Aztán amikor még 22 éves sem voltam, állapotos lettem. Rettenetesen kétségbeestünk. A szüleink azt akarták, hogy vetessük el a magzatot, de mi nem akartuk. Tisztában voltunk vele, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen, de mi voltunk felelőtlenek, vállaltuk a következményeket. Összeházasodtunk, én otthagytam az iskolát, Peter pedig az egyetem mellett dolgozott, és végül a szüléink is, úgy ahogy megbocsájtottak. Aztán megszületett a kisbabánk, és ideköltöztünk a mostani házunkba. Peter lediplomázott, elkezdett egy cégnél jogászként dolgozni, én otthon voltam, neveltem a kisgyerekünket, de most nem ezt az életet élnénk, ha Mrs. Summers nem segített volna nekünk akkoriban olyan sokat. Ő biztatott, hogy levelezőn folytassam a tanulmányaimat, és ha nekem vizsgáznom kellett, a férjem pedig dolgozott, ő vigyázott Davidra. Igen, egy fiam van még, aki ma már 22 éves. Az első években elég sokat szenvedtünk, de megtanultuk megoldani a problémáinkat közösen, egy családként. Semmit sem bántunk meg. Azt viszont nem akartuk, hogy a fiúnknak is olyan nehézségeken kelljen végigmennie fiatalon, mint amilyeneken nekünk kellett. Elhatároztuk, úgy neveljük fel, hogy az iskolán, és azon kívül, hogy melyik lányt válassza a barátnőjének, ne legyen az égvilágon semmi gondja. Ment minden, mint a karikacsapás. A kamaszkort átvészeltük, drogozás, züllés nélkül. De amikor 20 lett, hirtelen megváltozott. Azt mondta bezártuk egy kalitkába, és nem lehetett szabad. Azzal vádolt minket, hogy nem bízunk benne, nem bíztattuk, hogy bizonyos keretek között, de élje ki a fiatalságát. Nagyon sokat veszekedtünk, végül pedig egyik reggel bementem a szobájába, és üresen találtam a szekrényét. Összecsomagolt, és hagyott nekünk egy levelet, amiben megírta, hogy a nagyapja örökségéből körbejárja a világot, és hogy ne menjünk utána. Persze megpróbáltuk keresni, de nem találtuk meg. Elmentünk a rendőrségre, ám mivel már nagykorú volt, és hagyott maga után levelet, nem tehettünk semmit. Három nap múlva pedig kaptunk tőle egy képeslapot Dániából. Azt írta jól van, ott lesz egy ideig, és dolgozni fog. Megígértette velünk, hogy nem megyünk utána, mert ha igen, akkor ez alkalommal úgy el fog tűnni, hogy nem hagy maga mögött semmi nyomot. Elmúlt 18, úgyhogy sajnos bele kellett törődnünk a dologba, bármennyire fájt is, de így legalább hetente kapunk tőle képeslapot. A telefonszámát természetesen megváltoztatta, nem tudjuk hívni, az e-mailekre nem válaszol. Csak képeslap.

- Azta- csak ennyit tudtam kinyögni a hosszas hallgatás után. Ki hagyná itt ezt a csodálatos családot? Elképzelhetetlen volt számomra. Aztán a hirtelen felismeréstől a homlokomra csaptam- Ő volt a hatodik bandatag?

- Igen. A fiúk is alig heverték ki a dolgot. Főleg Louis. Kiskoruk óta legjobb barátok voltak. Vele szintén nem tartja már a kapcsolatot. Nem tudom a részleteket, de azelőtti nap, hogy David elköltözött, Louis itt volt nálunk, és nagyon csúnyán összevesztek, és Lou másnapi arcát látva, azt hiszem verekedtek is. Sosem szoktak, azért volt olyan furcsa.

- Szóóval szerintetek ehhez a hirtelen elköltözéshez köze van Louis-nak?

- Pontosan, és már vagy kismilliószor próbáltunk vele beszélni, de sosem válaszol, csak rázza a fejét, és elkezd mással foglalkozni- mialatt beszélt, végig folytak Kate könnyei, és már a szemei is pirosak voltak. Végül elnevette magát, de ez nem egy olyan szívből jövő kacagás volt—Így már nem is olyan tökéletes a családunk, igaz?

- Semelyik nem az. Én… nagyon sajnálom ami Daviddal történt.

- Köszönjük. De most végre hazajön- Kate arcán álmodozó mosoly jelent meg, nem tudtam elképzelni, hogy lehetnek ilyen erősek, hogyan lehet az, hogy már hónapok óta élek itt velük, és semmit nem vettem észre. Aztán eszembe jutott, amikor első héten Sara megmutatta a szobáját. A kis pillangók Davidet jelképezték, és a lépcső melletti ajtó sem a padlásra vezet, hanem az Ő szobáját rejti.

Pár percig csak bambultam, de lehet csak másodpercekig. Nem tudom, teljesen elvesztetten az időérzékemet. De kíváncsi voltam a részletekre, így összeszedtem magam.

- Ez hihetetlen. És mikor jön haza?-nyögtem ki.

- Azt mondta, egy hét múlva, még el kell intéznie pár dolgot.

- És lehet, hogy ez furcsa kérdés, de.. hogyhogy, mármint miért most, és kit hívott?

- Halvány sejtelmünk sincs róla, miért pont most. Az apját hívta. Tudta, tisztában volt vele, hogy én sírógöcsöt kaptam volna abban a pillanatban, hogy meghallom a hangját.

Ezt a pillanatot választotta Lou, hogy betoppanjon a két húgával és Sarával.

- Pont jókor jöttetek Louis!-Kate arcáról most már sugárzott a mosoly, miközben üdvözölte az ikreket, és az ölébe kapta a kislányát.

- Valami olyat szeretnénk elmondani, ami kivétel nélkül mindenkit érint- itt tartott egy kis hatásszünetet. - Sara, a bátyád hazajön!

Sara szemei hatalmasra kerekedtek, elkezdett körbe-körbe ugrálni, és azt kérdezte, még hányat kell aludnia, míg hazajön David, s mikor szülei felvilágosították, hogy még egy hetet, kissé lelohadt a kedve, de így is madarat lehetett volna fogatni vele. Tündéri volt a lelkesedése, én mégis Louis reakciójára voltam kíváncsi. Azonban a heves érzelmek helyett, amikre számítottam, csak közömbösséget tudtam felfedezni az arcán. Nyugodtan ült a kanapén, ölében az ikrekkel. Mikor észrevette, hogy a Smith házaspár is elég sokat pillant felé, villantott egy mosolyt, és egy „ez jó hír” elmormolása után felállt, valami olyasmit kezdett el hadarni, hogy segítenie kell apukájának, majd megkérte a lányokat, hogy köszönjenek el Sarától, és sietve elmentek. Fura.

Pár órával később…

Louis

- Azt hiszed, csak úgy hazajöhetsz azok után, hogy itt hagyod a terhes barátnődet? Egy undorító féreg vagy!

9. fejezet

Sziasztok!

Nagyon örülök, hogy ennyien benéztek a blogra, az egyik legszebb születésnapi ajándékom volt, hogy láttam, mennyien nyitottátok meg az oldalt! Köszönöm Nektek!

Itt az új rész, holnap vagy holnapután rakom fel a következőt!

Az új fejezetről, és úgy egészében Hanna és Andris kapcsolatáról csak annyit szeretnék elmondani, hogy  egy olyan szerelemről szól, ami nem mindig rózsaszín, ami nem mindig az, aminek látszik, és nem mindig igazi szerelem.

Jó olvasást! :)

Puszi Nektek,

                       Dóri

ui.: A visszajelzéseknek mindig nagyon örülök! Megköszönöm, ha "tetszikeltek", "nem tetszikeltek", és ha írtok nekem!

- Andris erősebben, ha így csinálod, nincs semmi értelme! Nem vagyok cukorból, én is tudok kemény lenni.

- Ez neked gyenge! Mit csináltatnak veled Kate-ék, hogy ilyen jó kondiban vagy?

   A teniszpálya közepén álltunk a háló két oldalán, és kapkodva vettük a levegőt. Mindketten feszültek voltunk, túl közelinek éreztük az ismételt elválásunk időpontját, ami egész pontosan másfél nap múlva volt esedékes. Miután délután beszéltem Lou-val, Andrissal kitaláltuk, hogy eljövünk teniszezni.

- Jó, akkor hagyjuk az egészet a csudába, ha nem tudunk rendesen játszani, inkább menjünk haza- vágtam a földhöz a teniszütőt.

- Hanna, én csak vicceltem, ne kapd már fel ennyire a vizet.

- DE igenis tudod te jobban csinálni, tudsz te ennél jobban játszani!

- Most miről is beszélünk egész pontosan, mert nem egészen értem.

- Andris, én annyira szeretlek! Egyszerűen félek, hogy nem fogjuk tudni végigcsinálni ezt az egy évet, amíg külön leszünk! Mi lesz ha…

- Héj, Puszedli! Figyelj rám!- Andris megkerülte a közöttünk lévő hálót, odajött hozzám, és két keze közé fogta az arcomat. Az állam alá nyúlt, így kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Egy ideig némán próbáltunk olvasni a másik tekintetében, és a szemében láttam szinte az összes közösen megélt pillanatunkat. Megcsókolt. Olyan puhán, és édesen, hogy elképzelhetetlennek tartottam, hogy ezután rá fogok tudni nézni akármilyen édességre. Nem volt szükségem nekem semmiféle drogra, nekem csak Ő kellett. De Ő sem volt tökéletes. Senki nem az, de neki olyan hibája volt, ami miatt én tavaly nyáron napokat nem aludtam, és olyan hibája, amit én megbocsátottam neki, mondván majd megváltozik. Andris gyűlölte, ha valami nem volt az övé. Ha nem ő flörtölt először a város új lányával. Mindezt aközben, hogy én teljes szívemből szerettem.

- Félek, hogy nem fogok tudni benned megbízni, hogy te megint megbántasz.

- Ígérem, hogy megbízhatsz bennem. Nekem nem kellenek más lányok, nekem te kellesz! Tudom, hogy követtem el hibákat, de mindig is te leszel számomra az Igazi, aki miatt bármit megtennék! Te különleges vagy!

Szívem hevesebben kezdett el dobogni, és ismét éreztem, hogy a körülöttünk lévő dolgok kezdenek egyre csak távolodni, és nem hittem el, hogy élek, és hogy ez a fiú velem szemben hozzám tartozik, és én hozzá tartozom. Nem a mindent elsöprő vágyat éreztem, hanem a büszkeséget, amit Andris oldalán minden egyes percben érezhetek. Ha vele vagyok, a tökéletességet alkotjuk. Mi vagyok Héra és Zeusz, akik uralkodnak.

Az elmúlt nap végül nem is telt olyan kínosan, mint gondoltam, Andrissal sétáltunk egyet a környéken, és rengeteget beszélgettünk. Ebédelni beültünk Mrs. Summershöz, ahol Louis-val is összefutottunk. Egész normálisan viselkedett, nem is igazán foglalkozott a jelenlétünkkel, hanem a szőke pincérlánnyal beszélgetett.

Másnap indulás előtt pár órával segítettem Andrisnak még bepakolni a maradék dolgait, nehogy itt maradjon valami. Nem tudtam, hogyan fogunk majd boldogulni a helyzettel, sosem voltunk még ilyen sokáig távol egymástól, mialatt jártunk. Ám a helyzetünket ő egy kicsit sem könnyítette meg, sőt.

-Gyere velem. Haza. Most.

A kezem megállt a pulóverhajtogatás közben, de nem néztem rá. Végül nagyon nehezen összeszedtem magam, és úgy döntöttem az lesz a legjobb megoldás, ha úgy teszek, mintha nem hallottam volna.

-Hanna, tudom, hogy hallottad, mit szeretnék. Miért ne jöhetnél velem? Mi köt ide? Tudom, hogy nagyon megszeretted őket, és majd fél év múlva hazajössz, de azért jöttél ki, hogy felejtsél nem? De most már nem kell elfelejtened semmit, sőt, most az lenne a legjobb, ha minél több időt együtt lehetnénk!

Itt elpattant bennem valami.

-Ne! Ezt ne tedd velem! Nem teheted! –kezdtem egyre vörösebb lenni.- Semmi jogod nincs rendelkezni velem! Én ezt választottam, én döntöttem! Nem fogok miattad csapot-papot itt hagyni, csak azért, mert te meggondoltad magad, hogy mégis kellek neked! Ez most tökéletes próbája lesz a kapcsolatunknak, hogy kibírjuk-e, ha távol vagyunk egymástól. És ha neked ez nem tetszik, akkor fejezzük be az egészet, és ne kínozzuk többet egymást. Megyek, szólok Kate-nek, hogy tíz perc múlva indulhatunk.

Ezzel kiviharzottam a szobából, lezártnak tekintettem a beszélgetést. Amikor kanyarodtam ki, nekiütköztem Louis-nak.

- Ajj. Te hallgatóztál?- ezek a férfiak megőrültek?

- Nem, nem, és csak azt hittem, hogy.. nem is tudom, én csak…

- Te csak mi? Tudod mit, nem érdekel.

Útban a reptér felé, a veszekedésünk ellenére végig Andris kezét szorongattam az autó hátsó ülésén. Kate felajánlotta, hogy kivisz minket kocsival, így nem kellett a buszon zötykölődnünk. Amikor kiszálltunk az autóból, barátom megköszönte Kate-nek, hogy befogadták, és Mrs. Smith arcát nézve, ő is sajnálta, hogy Andrisnak ilyen hamar haza kell mennie, ezt bizonyítva biztosította őt arról, hogy legközelebb is szívesen látják.

A csekkoláshoz álltunk sorban, és arról szónokoltam éppen barátomnak, hogy milyen jó, hogy van internet, így minden nap tudunk beszélni, még látni is láthatjuk egymást, ha nem is élőben, de ez is jobb mint a semmi, nem igaz?

Negyed óra múlva már a kapunál álltunk, ahonnan én nem mehettem tovább. Nem tudtam mit is mondhatnék, mit kéne tennem. Vele akartam menni, és onnantól folytatni mindent, ahol fél éve abbahagytuk. De nem hagyhattam itt Sarát, és lehet, hogy egy éve még egyből követtem volna Andrist, de most… Most ki akartam állni magamért, és szégyelltem bevallani, de meg akartam leckéztetni őt.

Így egy csókot nyomtam a szájára, megöleltem, a fülébe súgtam, hogy „Jó utat”, majd egy „Karácsonykor találkozunk” után megfordultam, és elindultam a kijárat felé.

Határozottságom ellenére, a szememből potyogó sós víz nem kerülte el a figyelmemet. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy együtt maradunk-e, de boldog voltam, nagyon boldog. Nem csak Andris miatt. Magam miatt is. Boldog voltam.