10. fejezet

Sziasztok! :)

Itt a 10. rész! :) Remélem tetszeni fog!

Meg szeretnélek kérni titeket arra, hogy egy kicsit kommunikáljatok velem, nagyon örülnék neki! Alul a gombokat is lehet nyomogatni, de ha leírnátok a  véleményeteket, annak még jobban örülnék!:)

Jó olvasást, szép hetet kívánok mindenkinek!

      Puszi, 

            Dóri

Az életben vannak olyan pillanatok, amikor azt mondod: „igen, jó helyen vagyok, nekem most itt kell lennem”, és elégedettséget érzel. Ez nem azt jelenti, hogy minden tökéletes és nincsenek problémáid, hanem azt, hogy képes vagy elfogadni magadat úgy, ahogy vagy. Ezek a pillanatok megérnek minden szenvedést.

Eufórikus állapotomból Kate kocsinak dőlt alakja húzott ki. Testtartása hanyag volt, ami annyira nem vallott rá. Kezét a szájához érintette, így próbálta fékezni, feltörni készülő zokogását.
- Kate, minden rendben?- próbálkoztam a legeslegbugyutább kéréssel, ami csak az eszembe jutott. Utolsó lépteimet már futva tettem meg, és mindkét kezemet vállára tettem, így kényszerítve őt, hogy rám figyeljen. Lassan felemelte fejét, majd egyszerre kezdett el sírni és nevetni, mint egy kisgyerek.
- Ha…-szip-haza…-szip-hazajön. A kisfiam. Hazajön.

- A kisfiad. Kate, miről beszélsz?

Nevetése egyre hangosabb lett, és könnyei sem apadtak el.

-Gyere Hanna, menjünk haza, azt hiszem nekem szükségem lesz most egy teára.

Örültem, hogy végre visszanyerte lélekjelenlétét, így gyorsan bemásztam mellé az autóba, és elhagyva a repteret, hazáig meg sem szólaltam, nem akartam kizökkenteni a koncentrálásból, mert így is végig szipogott és törölgette a szemét.

Amikor hazaértünk be sem állt az autóval a garázsba, csak megállt vele a feljárón, kipattant a kocsiból, és rohant a bejárathoz, amiben már Peter állt fülig érő szájjal.

-  Hajazön Kate, hazajön!

Kate a férje nyakába vetette magát, én pedig megpróbáltam egy esélytelen kérdéssel.

- Beálljak a garázsba esetleg? -mikor láttam, hogy az égvilágon senki sem figyel rám, átmásztam a vezetőoldali ülésre, és beálltam a kocsival. Miután odaértem hozzájuk, végre összeszedték magukat, és Peter felajánlotta, hogy csinál nekünk teát, mi addig üljünk csak le a nappaliba.

Mrs. Smith-szel helyet foglaltunk a kanapén, és némileg megnyugodva, Kate végre elkezdett beszélni.

- Ne haragudj Hanna, nem is tudom, mit mondhatnék, már rég el kellett volna mondanunk neked, de valahogy sosem volt ott a megfelelő alkalom. Hol is kezdjem…-sóhajtott egy nagyot, és lehajtotta a fejét.

A szomszéd szobában megnyikordult a padló, mire odafordultam, és láttam, hogy Peter az ajtóban áll karba tett kézzel. A feleségét nézte egy ideig, majd ellökte magát az ajtófélfától, leült mellé, és átkarolta a vállát. Kate lassan ellazult a karjaiban, és a vállára hajtotta a fejét. Néhány perc csend után Peter végül megszólalt.

-  El kéne…

-  Tudom- szakította félbe Kate, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. Lassan felemelte a fejét, rám nézett, nyelt egy nagyot, és egy mondatot kezdett el suttogni.

-  Nekünk két gyerekünk van.

Fogalmam sem volt, hogy most mit mondjak, vagy mit csináljak. Két gyerekük van, de hát? Hogyan? Mármint értem, hogyan lesznek a kisbabák, de miért titkolták el ezt eddig előlem? Töprengésemből Kate rekedt hangja szakított ki.

-  Tudod Hanna, Peterrel nagyon fiatalok voltunk, amikor összeházasodtunk, és nem igazán terveztük az esküvőt. Mindketten egyetemre jártunk, élveztük az életet, szerelmesek voltunk. Aztán amikor még 22 éves sem voltam, állapotos lettem. Rettenetesen kétségbeestünk. A szüleink azt akarták, hogy vetessük el a magzatot, de mi nem akartuk. Tisztában voltunk vele, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen, de mi voltunk felelőtlenek, vállaltuk a következményeket. Összeházasodtunk, én otthagytam az iskolát, Peter pedig az egyetem mellett dolgozott, és végül a szüléink is, úgy ahogy megbocsájtottak. Aztán megszületett a kisbabánk, és ideköltöztünk a mostani házunkba. Peter lediplomázott, elkezdett egy cégnél jogászként dolgozni, én otthon voltam, neveltem a kisgyerekünket, de most nem ezt az életet élnénk, ha Mrs. Summers nem segített volna nekünk akkoriban olyan sokat. Ő biztatott, hogy levelezőn folytassam a tanulmányaimat, és ha nekem vizsgáznom kellett, a férjem pedig dolgozott, ő vigyázott Davidra. Igen, egy fiam van még, aki ma már 22 éves. Az első években elég sokat szenvedtünk, de megtanultuk megoldani a problémáinkat közösen, egy családként. Semmit sem bántunk meg. Azt viszont nem akartuk, hogy a fiúnknak is olyan nehézségeken kelljen végigmennie fiatalon, mint amilyeneken nekünk kellett. Elhatároztuk, úgy neveljük fel, hogy az iskolán, és azon kívül, hogy melyik lányt válassza a barátnőjének, ne legyen az égvilágon semmi gondja. Ment minden, mint a karikacsapás. A kamaszkort átvészeltük, drogozás, züllés nélkül. De amikor 20 lett, hirtelen megváltozott. Azt mondta bezártuk egy kalitkába, és nem lehetett szabad. Azzal vádolt minket, hogy nem bízunk benne, nem bíztattuk, hogy bizonyos keretek között, de élje ki a fiatalságát. Nagyon sokat veszekedtünk, végül pedig egyik reggel bementem a szobájába, és üresen találtam a szekrényét. Összecsomagolt, és hagyott nekünk egy levelet, amiben megírta, hogy a nagyapja örökségéből körbejárja a világot, és hogy ne menjünk utána. Persze megpróbáltuk keresni, de nem találtuk meg. Elmentünk a rendőrségre, ám mivel már nagykorú volt, és hagyott maga után levelet, nem tehettünk semmit. Három nap múlva pedig kaptunk tőle egy képeslapot Dániából. Azt írta jól van, ott lesz egy ideig, és dolgozni fog. Megígértette velünk, hogy nem megyünk utána, mert ha igen, akkor ez alkalommal úgy el fog tűnni, hogy nem hagy maga mögött semmi nyomot. Elmúlt 18, úgyhogy sajnos bele kellett törődnünk a dologba, bármennyire fájt is, de így legalább hetente kapunk tőle képeslapot. A telefonszámát természetesen megváltoztatta, nem tudjuk hívni, az e-mailekre nem válaszol. Csak képeslap.

- Azta- csak ennyit tudtam kinyögni a hosszas hallgatás után. Ki hagyná itt ezt a csodálatos családot? Elképzelhetetlen volt számomra. Aztán a hirtelen felismeréstől a homlokomra csaptam- Ő volt a hatodik bandatag?

- Igen. A fiúk is alig heverték ki a dolgot. Főleg Louis. Kiskoruk óta legjobb barátok voltak. Vele szintén nem tartja már a kapcsolatot. Nem tudom a részleteket, de azelőtti nap, hogy David elköltözött, Louis itt volt nálunk, és nagyon csúnyán összevesztek, és Lou másnapi arcát látva, azt hiszem verekedtek is. Sosem szoktak, azért volt olyan furcsa.

- Szóóval szerintetek ehhez a hirtelen elköltözéshez köze van Louis-nak?

- Pontosan, és már vagy kismilliószor próbáltunk vele beszélni, de sosem válaszol, csak rázza a fejét, és elkezd mással foglalkozni- mialatt beszélt, végig folytak Kate könnyei, és már a szemei is pirosak voltak. Végül elnevette magát, de ez nem egy olyan szívből jövő kacagás volt—Így már nem is olyan tökéletes a családunk, igaz?

- Semelyik nem az. Én… nagyon sajnálom ami Daviddal történt.

- Köszönjük. De most végre hazajön- Kate arcán álmodozó mosoly jelent meg, nem tudtam elképzelni, hogy lehetnek ilyen erősek, hogyan lehet az, hogy már hónapok óta élek itt velük, és semmit nem vettem észre. Aztán eszembe jutott, amikor első héten Sara megmutatta a szobáját. A kis pillangók Davidet jelképezték, és a lépcső melletti ajtó sem a padlásra vezet, hanem az Ő szobáját rejti.

Pár percig csak bambultam, de lehet csak másodpercekig. Nem tudom, teljesen elvesztetten az időérzékemet. De kíváncsi voltam a részletekre, így összeszedtem magam.

- Ez hihetetlen. És mikor jön haza?-nyögtem ki.

- Azt mondta, egy hét múlva, még el kell intéznie pár dolgot.

- És lehet, hogy ez furcsa kérdés, de.. hogyhogy, mármint miért most, és kit hívott?

- Halvány sejtelmünk sincs róla, miért pont most. Az apját hívta. Tudta, tisztában volt vele, hogy én sírógöcsöt kaptam volna abban a pillanatban, hogy meghallom a hangját.

Ezt a pillanatot választotta Lou, hogy betoppanjon a két húgával és Sarával.

- Pont jókor jöttetek Louis!-Kate arcáról most már sugárzott a mosoly, miközben üdvözölte az ikreket, és az ölébe kapta a kislányát.

- Valami olyat szeretnénk elmondani, ami kivétel nélkül mindenkit érint- itt tartott egy kis hatásszünetet. - Sara, a bátyád hazajön!

Sara szemei hatalmasra kerekedtek, elkezdett körbe-körbe ugrálni, és azt kérdezte, még hányat kell aludnia, míg hazajön David, s mikor szülei felvilágosították, hogy még egy hetet, kissé lelohadt a kedve, de így is madarat lehetett volna fogatni vele. Tündéri volt a lelkesedése, én mégis Louis reakciójára voltam kíváncsi. Azonban a heves érzelmek helyett, amikre számítottam, csak közömbösséget tudtam felfedezni az arcán. Nyugodtan ült a kanapén, ölében az ikrekkel. Mikor észrevette, hogy a Smith házaspár is elég sokat pillant felé, villantott egy mosolyt, és egy „ez jó hír” elmormolása után felállt, valami olyasmit kezdett el hadarni, hogy segítenie kell apukájának, majd megkérte a lányokat, hogy köszönjenek el Sarától, és sietve elmentek. Fura.

Pár órával később…

Louis

- Azt hiszed, csak úgy hazajöhetsz azok után, hogy itt hagyod a terhes barátnődet? Egy undorító féreg vagy!