3. fejezet

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késtem, nem magyarázkodom, egyszerűen lusta vagyok. Ismét köszönöm azoknak, akik benéztek, a véleményeknek még mindig nagyon örülnék, de most már lehet nyomkodni a tetszik, nem tetszik gombokat is! Jó olvasást, szép utolsó nyári heteket! :) A hibákért elnézést, nyugodtan jelezzetek, ha találtok!

Dóri

ui.: Hálás köszönet Edcunak. Mindenért.

Egy héttel később éppen elindultam megvásárolni a hozzávalókat a vacsorához, amikor csörgött a telefonom. Meglepettségemben felszaladt a szemöldököm. Nem, ez nem lehet. Biztos csak képzelődöm. Becsuktam a szemem, megráztam a fejem, majd újra ránéztem a képernyőre: Andris. Figyelmen kívül hagytam a további csörgést, és visszatettem a zsebembe a készüléket.

Az üzletben nem sokat láttam a könnyeimtől. Minden összemosódott egy nagy pacává. Miért pont most kell keresnie? Miután kidobott, lassan fél éve, nem beszéltünk. Biztos megint eszébe jutottam, vagy valakitől véletlenül megtudta, hogy nem vagyok otthon. Valakitől... a homlokomra csaptam, amikor eszembe jutott, ki az, aki nem tudja tartani a száját, annak ellenére, hogy feleskettem, ne mondja el Andrisnak, hogy Angliába jövök.

Gyorsan kibányásztam helyéről mobilomat, és egyből tárcsáztam Bálint számát. A második csörgés után fel is vette:

- Hanna, ne haragudj, most nem tudok beszélni, suliban vagyok-suttogta.

- Pedig beszélni fogunk, mégpedig azonnal. A „ne mond el Andrisnak, hogy hol vagyok, melyik részét nem értetted”? – kiabáltam mérgesen. A vonal másik végén pár másodperc csend volt, majd kisebb dulakodást hallottam.

- Bálint, élsz még?

- Szia, Puszedli- Puszedli. Visszahangzott a fejemben. Puszedli.

- Andris? Te… te meg mit keresel... te jó ég le kell ülnöm- ülőalkalmatosság híján inkább csak nekidőltem a bevásárlókocsimnak. Te meg mi  a fenét keresel Pesten, Bálinttal az egyetemen? Tudtommal nem ott tanulsz- mondtam zavarodottan.

- Átjelentkeztem. Úgy gondoltam, hogy így hozzád is közelebb lehetek.

- Hát ez nem jött össze- gúnyolódtam.

- Igen, kedves barátom előbb is szólhatott volna, hogy egy másik földrészre repültél…

- De még Európában vagyok.

- Akkor is, gyakorlatilag  tenger választ el minket egymástól.

- Tévedsz. Léna, és az az egoista éned választ el minket egymástól. Figyelj, hagyjuk ezt jó. Így is sok lesz a számlám! Nem akarok veled veszekedni, ha hónapokkal ezelőtt nem volt fontos ez a beszélgetés, akkor most sem az.

- Még hogy nem fontos? Te voltál az, aki otthagyott engem a Bazilika előtt, nem én! Te voltál az, aki lecserélte még a telefonszámát is, csak azért, hogy véletlenül se érhesselek el. Amikor pedig megszereztem az új számodat, nem voltál hajlandó felvenni a telefont. Te jó ég, egyszer még a lépcsőtökön is aludtam!

- Azt persze kihagytad a kis történetedből, hogy mielőtt ismét elkezdtél teperni utánam jártál azzal a …. vááááá, ezt most muszáj volt? Nem hiszem el, hogy képtelenek vagyunk értelmes emberek módjára lezárni a kapcsolatunkat.

- Hanna, kérlek, beszéljünk! Amikor megtudtam, hogy elmentél, egyszerűen nem tudtam aludni, enni. Semmit! Hiányzol! Emlékszel még ránk? Mi vagyunk azok, Hanna és Andris, akiket semmi nem tud szétszakítani.

- De igen. Szét tud, és azok mi vagyunk. Te és én. Elcsesztük, és a múltat semmi nem tudja megváltoztatni.

- Kérlek. Csak, adj egy esélyt, hogy beszélhessünk- fogta könyörgőre a dolgot. Han, négy év! Az a négy év, amit együtt töltöttünk nem tűnhetett el nyomtalanul. Kérlek, beszéljük meg.

- Ne haragudj Andris, de egy kapcsolatot nem lehet letisztázni telefonon, vagy skypon- ráztam a fejemet, amit persze ő nem láthatott.

- Hétvégén odarepülök! Na, mit szólsz?-kérdezte lelkesen volt barátom.

- De az nagyon drága lenne, ezért ne gyere ide-próbálkoztam, de tiltakozásom elég gyengére sikeredett.

- Még mindig nem érted? Nekem te vagy a mindenem. Hülye voltam, azt hittem mással nem lesznek problémák és..

- Rendben-sóhajtottam-, akkor nézek neked valami olcsó helyet. Mikor tudsz jönni?

- Pénteken délután még gyakorlatom van, de este már akár mehetek is. Úgy jó?

- Persze, csak aztán meg ne bánjam...-felnéz

- Ígérem, nem fogod!- hallottam a hangján, ahogy mosolyog.

- Remélem is! Akkor majd még megbeszéljük a részleteket. Visszaadnád kicsit Bálintnak a telefont?

- Óhajod számomra parancs!

- Igen Hanna? Itt vagyok- szólt bele a telefonba Bálint.

- Most örülsz? Iderepül- próbáltam közömbös lenni, de mivel elég jól ismert, kihallott a hangomból némi izgatottságot.

- Még szép, hogy örülök! Titeket egymásnak teremtettek, nem lehettek olyan hülyék, hogy ezt pont ti nem veszitek észre!-olyan jól ismertem barátomat, hogy tudtam, most hevesen kalimpál a kezeivel.

- Jó, még… gondolkodom kettőnkről. Na most le kell tennem, ti pedig jobb, ha visszamentek órára, gondolom kilógtatok….

- Úgy van, ismersz, mint a rossz pénzt! Na, akkor majd még beszélünk! Légy jó, Puszedli!- azzal barátom letette a telefont.

Mindig kigúnyolt, mert Andris így hívott. Szerintem aranyos, nem? Hát igen, a szerelem elveszi azember képességét a racionális gondolkodásra.

Miután nagy nehezen befejeztem a vásárlást, hazamentem, de egyből indulnom is kellett Saraért a óvodába, ahonnan egyenesen rohantunk balett órára. Mindig megvártam az intézet előtérében a többi szülővel, míg végez.

Sara fáradtan esett ki az öltözőből, miközben két másik kislánnyal csacsogott, akik történetesen ikrek voltak.

- Lányok, ő Hanna- mutatott be nekik.

- Szia- mondták egyszerre, szégyenlősen húzogatva a szoknyájuk szélét.

- Sziasztok, hát ti….- kezdtem volna bele, de sikításuk közbevágott.

- Louiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiis!

- Hol vannak az én kis tündérkéim?- kérdezte miközben megölelte, és felkapta őket.

- Louis, annyira hiányoztál!

- Nekem is!

- Ti is lányok- és láttam a szeme sarkában egy könnycseppet, mire elfordultam, ugyanis képtelen vagyok nézni, ahogy egy fiú sír. Nem azért, mert nem szeretem, ha sírnak, hanem mert nem tudtam vele mit kezdeni sosem. A ’Jaj, nyugi’, és a ’ne sírj’ általában nem segít. Lerakta a lányokat, és Sara felé fordult.

- Te is hogy megnőttél- ölelte meg őt is a srác, mire kis védencem vigyorgó arccal, pirulva, viszonozta azt, amit nagyon csodáltam, ugyanis nem volt ilyen közvetlen idegenekkel, ezért arra következtettem, hogy jól ismerik egymást.

Gondoltam bemutatkozom, nem álldogálok bambán mellettük. Rátettem Sara vállára a kezem, amikor Louis hirtelen elrántotta őt tőlem, és az ikreket is a karjai alá vonta.

- Adok neked aláírást bárhova vagy csinálhatsz rólam képeket, de a lányokat hagyd békén!- az utolsó szavakat szinte köpte, szeme mérgesen villant.

- De én csak- kezdtem magyarázkodásba, először megijedtem a reakciójától, de amikor folytatta, bennem is felment a pumpa.

- Akkor, ha nem akarsz semmit, kérlek, menj ki a balettintézetből, egyáltalán honnan tudtad, hogy…- befejezni már nem tudta mondandóját, ugyanis kezem magától megindult, és hangos csattanással landolt Louis arcán, aki csak hápogni tudott. Nem ütöttem nagyot, de ahhoz éppen elég volt, hogy észhez térjen.

- Ezt meg miért kaptam?- nyögte ki végre.

- Lányok, szerintetek megérdemelte?- kérdeztem az említetteket karba font kézzel.

- Igeeeen!- kiáltották egyszerre.

- Helyes. Sara, légy szíves köszönj el a lányoktól, kint megvárlak- sarkon fordultam, és elindultam a kijárat felé.

Remélem tetszett, ha itt jártál, kérlek hagyj valami nyomot magad után!